A minap összefutottam egyik ismerősömmel az autóbuszon. Babakocsival szállt fel, sietett jegyet váltani, miközben tizennégy hónapos gyermeke sikítozott, mert egyedül hagyta. Beszédbe elegyedtünk, megkérdeztem visszament-e már dolgozni. Annyit mondott: ugyan, felmondtak, amikor megtudták, hogy gyermeket várok. A kolléganője nyolc hónapos várandós volt, amikor munkaerő-feleslegként távoznia kellett a vállalatból. Ismerősöm most ráadásul egyedül él, mert a gyermek apja nem ismeri el a kicsit.
Az előbbi példa valóban egy kirívó eset, de csupán azért, mert a nő nemcsak egyedül neveli a gyermekét, hanem ráadásul a gyermek apja még csak elismerni sem hajlandó, hogy utódja lett. Minden egyéb a történetben mindennapos esetnek számít az országban.
A legutóbbi történet, amely január elején jelent meg a sajtóban, már csak azért is nagyobb figyelmet keltett, mint a többi hasonló eset, mert nem egy egyszerű, szakmunkás maradt várandóssága idején munka nélkül, hanem egy egyetemet végzett orvos, aki ráadásul állami intézményben dolgozott. Négy hónapos terhesen maradt munka nélkül, azok után, hogy négy és fél évet ledolgozott az óbecsei egészségházban. Igaz, hogy csak meghatározott időre kapott munkaszerződést, de annak ellenére, hogy megígérték neki, várandóssága idején nem hagyják cserben, december 31-én lejárt szerződését nem hosszabbították meg. Ráadásul egy előző spontán vetélése miatt pihennie kellett volna, mire az intézmény vezetője azt javasolta neki, inkább dolgozzon, mert ha elmegy betegszabadságra, még a végén munka nélkül marad. Ezek a történetek azonban sajnos mindennaposak, Zentán egy nyolc hónapos kismama maradt munka nélkül nemrég, és sorolhatnánk a példákat, ha mindenki élne a jogával és jelentené az esetet. Sokan azonban még ezt sem teszik meg.
A munkatörvényben és a diszkrimináció ellenes törvényben szakemberek szerint annyi a hiányosság, hogy a vállalatok, intézmények igazgatói, tulajdonosai könnyű szerrel tudnak „megszabadulni a terhes alkalmazottaktól”, mert ezek a hiányosságok tulajdonképpen lehetővé teszik, hogy legális úton elbocsássák a várandós dolgozókat. Szinte mindannyian munkaerő-feleslegre hivatkozva válnak meg az áldott állapotba esett munkásaiktól. Azok pedig, akiket meghatározott időre vettek csak fel, szinte biztosan munka nélkül maradnak várandósságuk, illetve a gyermek világra jöttét követő időszakban.
Egy országban, ahol nem hivatalosan egymillió munkanélküli sétál az utcákon, a fiatal nőknek még csak meg sem fordul a fejükben, hogy családot alapítsanak. Hiszen ma már alig zajlik le állásinterjú anélkül, hogy a kérdések között ne szerepelne: van-e már családja, ha van, tervez-e még gyermeket, ha nincs, szeretne-e családot alapítani, s ha igen, mikor. Ha bármelyik kérdésre pozitív a válasz, a legtöbb esetben megköszönik a személyes találkozót és nem hívják vissza a jelöltet. Már ezekért a kérdésekért perelhető bármelyik vállalat, csak épp nem ebben az országban. A munkatörvény szigorúan tiltja a munkaszerződés várandósság alatt történő felbontását. Arra azonban valahogy soha sem kerül sor, nem írnak róla az újságok, hogy egy várandós, vagy kisgyermekes anyuka sikerrel járt volna a bíróságon hasonló ügyben. Nyilván a gyermek születését követő időszakban sokkal fontosabb teendői is akadnak ezeknek a nőknek.
Az is előfordul azonban, hogy a szülési szabadságukat töltő nőket a munkahelyükre való visszatéréskor az a meglepetés éri, miszerint kirúgni ugyan nem rúgták ki őket, de munkájukat tartósan átvette a kollégájuk, ők pedig egy alacsonyabb pozícióban, alacsonyabb fizetésért dolgozhatnak tovább.
S mindezek a szabálytalanságok bizony nem csak a magánvállalatokra jellemzőek, hiszen nagyon sokan ideiglenes, meghatározott időre szóló szerződéssel dolgoznak önkormányzatokban, közvállalatokban. Őket ugyancsak érintik ezek a helyzetek.
Mindezek tudatában valahogy szánalmas és nevetséges mindaz, amit bármelyik hatalom, bármilyen szintű intézmény hirdet, amikor a gyermekvállalásról van szó. Elhangzanak a sokat emlegetett mondatok, a családalapítás fontossága, de valójában nem hogy nem támogatják az ehhez vezető utat, hanem még meg is büntetik azokat, akik mégis gyermeket vállalnak.
Pedig nem alamizsnára van szüksége ezeknek a nőknek, sőt! Az államnak például támogatnia kellene a rugalmas, vagy a félmunkaidőben dolgozókat – nemcsak anyagi, hanem erkölcsi értelemben –, hiszen nagyon sok nő vállalna félmunkaidős állást, s akkor nem lenne 12 hónapon át otthon, az állam terhén. Vannak ugyan próbálkozások, de mindez csak porhintés. Hiszen, ha a várandós nő még a babavárás első időszakában munka nélkül marad, vajmi kevés segítséget jelent a számára az, hogy majd visszatéríti az állam a babaholmira, ételre kirótt adó egy részét. Szinte biztos, hogy a szükséges holmi nagy részét nem tudja boltban, butikban, számlára megvásárolni, hanem használtan jut majd hozzá, megveszi Magyarországon, vagy a piacon, ahol az adókedvezményt leszámítva is feleannyiért tudja megvenni a babakocsit, ágyat, pelenkázót, a pelenkáról nem is beszélve.
Az óbecsei doktornő nyilatkozta esete kapcsán: „Szerbiában egyszerűen nem kívánatosak a várandós nők, még az egyetemi végzettségűek sem.”
