Öt óra repülőút kell ahhoz, hogy Chiléből a csendes-óceáni Húsvét-szigetre megérkezzünk. Az első európaiak 1772 húsvétvasárnap jöttek ide, s így kapta ez a mindössze huszonnégy kilométer széles, háromszögletű vulkanikus sziklamaradvány a nevét. Szépségben Hawaiival vetekszik, s nagy előnye, hogy míg ott aktívak a tűzhányók, itt végérvényesen lenyugodtak, s nem kell félni a kitöréseiktől. Az érintetlen természet paradicsomainak egyike ez a sziget, melynek szél marta partjait dübörögve csapdossák a hatalmas hullámok.
A mai hivatalos álláspont szerint Kr.u. négyszáz táján népesítették be először a szigetet a Polinéziából érkező telepesek, s ez ellentmond Thor Heyerdahl norvég kutató és régész állításának, miszerint az ősöket Dél-Amerikában kellene keresni. Az elszigeteltségben élő szigetlakók, akik magukkal hozták az édesburgonyát, cukornádat és a banánt, egy virágzó gazdasági, társadalmi és műveltségében egyedi közösséget alakítottak ki, melynek ékes bizonyítékai a mára már újra talpra állított vulkáni kőzetből kifaragott moaik, valamint a rongo rongo nevű írás, mely a tudomány mai állása szerint „az egyedüli ismert írásrendszer Polinéziában és egész Amerikában”.
A nevet adó holland tengernagy, Roggeveen naplójában azt jegyezte fel, hogy komoly erdőterületek és gondosan megművelt földek váltogatták egymást a szigeten, a szobrok pedig egyenesen álltak. A későbbi, 18. század végi leírások viszont merőben eltérnek ettől az értékeléstől. A hanyatlásra két magyarázat a legvalószínűbb. Jelesül, a lakosság számának gyorsütemű gyarapodása, mely az erdők kiirtását eredményezte a termőföldek megnövelésének céljából, ami a talaj eróziójához vezetett. Fa híján pedig a kenuépítés is ellehetetlenedett, s nélkülük nem lehetett elhagyni a szigetet sem. Háborúskodás vette kezdetét, a szobrokat ledöntötték, s feltehetően az emberevés sem számított ritkaságnak. A 19. században bálnavadászok és rabszolga-kereskedők látogatták a szigetet, s rabszolgaként hurcolták el a mintegy ezer férfit, hogy a perui bányákban dolgozzanak. Közülük mindössze tizenöten tértek vissza. Magukkal hozták a himlőt is, ami tovább tizedelte a szigetlakókat. Egy 1871-es kimutatás szerint mindössze 175-en maradtak életben. A francia jezsuita szerzetesek beavatkozásának köszönhetően stabilizálódott a helyzet, és Húsvét szigetének lakói, ahogy mondani szokás, új erőre kaptak. Emléküket nagy tisztelet és megbecsülés övezi. Ez akkor is nyilvánvalóvá vált, amikor a Kari Kari népi együttes produkciójára ültünk be, s a közönséget először hazai, azaz a Rapa Nuik nyelvén köszöntötték, majd a francia következett s csak utána az angol meg a spanyol.
A titokzatos moaik igaz történetét feltehetően még sokáig nem sikerül teljes egészében feltárni. Annyit sejteni lehet, hogy Kr.u. 900 táján faragták ki őket a Rano Raraku kőbánya megszilárdult vulkáni hamujából képződött, egyébként tufának nevezett kőzetből. Magasságuk általában 5,5, de a leghatalmasabb eléri a 21 métert. Miután elkészültek a faragással, ami kb. egy évig tartott, a moaikat kifejtették a bányából és a tulajdonosok a családi temetkezési teraszra vitették. Sok kőszobor vörös kőzetből fejdíszt is kapott. Tulajdonképpen a temetkezési teraszba vájt üregben helyezték el a meghalt családalapító holttestét, majd pedig ez után állították fel a moait, ami egyben azt is jelentette, hogy az élő családfőre átszármazódott elődjének hatalma.
A törzsi háborúk idején, mint már említettem, egytől egyig ledöntötték a kőszobrokat, ezzel is jelezve, hogy megtört az éppen aktuális családfő manája, azaz uralma. A szigetre látogatók ma az újra felállított moaikban gyönyörködhetnek, de nagyon sokuk felállítása azért nem történt meg, mert puha, könnyen morzsolódó vulkanikus kőzetről van szó, s a szobrok elmozdítása gyakorlatilag megsemmisülésükhöz vezethetne.
Turistacsoportunk nemcsak a felállított moaik térségét járta körbe, de megtekinthettük az egykori kőfejtőbánya maradványait is. Területén számos elfektetett szobor tanúskodik egy régmúlt korszakról, amikor a szigetlakók bőségben éltek, s a megteremtett anyagi javak lehetővé tették a Rapa Nuik szellemiségének anyagban történő kifejezését, megörökítését az örökkévalóság számára.
(Megjelent lapunk Kilátó művelődési mellékletében)
