Nem lehet kísérletezni – ez a kemény igazság határozza meg annak a Kínának az életét, amely olyan nagy befolyással volt a világgazdaság fejlődésére az előző években, és amely helyzetének alakulása az idén még nagyobb befolyással lesz az egész világra. Egyrészt a világsajtóban már régóta divat annak vizsgálata, hogy a kínai gazdaság fejlődése nem kényszerít-e ki olyan politikai változásokat, amelyek a kínai rendszert közelebb hozzák a nyugati demokráciához. Ezek a találgatások azonban nem fednek fel két dolgot. Az egyik az, hogy Kínában minden meggondolatlan lépés vagy váratlan fordulat milliók éhhalálát hozhatja magával. (Ott a tény: alig 50 éve Kínában az emberek tízmillió haltak éhen.) A másik dolog pedig, amit elfelejtenek, az, hogy Kína másik civilizáció, amelyben csak akkor alakultak rendben a dolgok, amikor erős volt a központi hatalom, és minden gyengülése tragikus következményekkel járt. Másrészt miért kísérletezne Kína a nyugati demokrácia megoldásaival, amikor maga előtt lát három tényt is. Az első, hogy milyen sorsra jutott Gorbacsov a maga reformkísérletével. A másik: az igazán sikeres gazdaságok a kemény kézzel irányított országokban vannak. (Lásd: Szingapúrt, amelynek semmi köze a kommunizmushoz.) A harmadik: a mostani válság a nyugati demokrácia országaiban is erősíti a kételyt, hogy a demokrácia nem a leghatékonyabb rendszer, és ma már inkább azt kell vizsgálni, hogy ezen országok némelyike mennyit vesz át a kínai tapasztalatokból.
A Kínai KP még a mostani nagy fiatalítási kampányban is azt hangsúlyozza, hogy „hű marad a marxizmushoz”. De ez csak az ideológiai folytonosságot jelenti, azzal a félelemmel szemben, hogy minden változás és változtatás tragikus következményekkel járna. Az ideológiánál azonban sokkal fontosabb az a civilizáció, amely a konfuciánus kultúrára és hagyományokra támaszkodva nem az egyént, hanem a közösséget tartja elsődleges alapértéknek. Így aztán a Kínában is várható lassú és tudatosan ellenőrzött átalakulást nem az ideológiai lazítás vagy valami kísérletezés hozhatja és hozza meg, hanem az ország példátlanul gyors átalakulása a majd kilencvenmilliós párt éber ellenőrzése alatt. Ennek az átalakításnak az érzékeltetésére pedig elég megemlíteni, hogy amíg Európa és Amerika zömmel az óránként 100 km sebességgel haladó vonatokon döcög, addig Kínában már több kilométeren lehet utazni gyorsvasúttal, mint az ország határain kívül az egész világon. (Néhány éve egyetlen centiméternyi gyorsvasút sem volt, ma viszont 380 km sebességgel robognak a vonatok, és már kipróbálták a 500 kilométer óránkénti sebességgel száguldó szerelvényeket.)
Azok, akik elfogulatlanabbul és ideológiai korlátoktól mentesen vizsgálják a dolgokat, két dolgot vesznek tudomásul. Az egyik: „A kínai modell sikeresen ötvözi az állam és a piac, a köz- és magántulajdon, a szocializmus és kapitalizmus előnyeit.” A másik: Kínában az igazi változást nem várni kell, hanem már be is következett. Egyrészt Kína úgy tört be a világpiacra és árasztotta el a világ szinte valamennyi országát, hogy olcsó, nemegyszer hamisított márkájú cikkeket, ún. bóvlit gyártott. Olyan cipőket, amelyekről az a vélemény élt, hogy olcsón megkapod őket, de tönkremennek, mire hazaérsz bennük. Ma viszont már a legfejlettebb országokkal versenyez a legfinomabb technikai termékektől a világűr meghódításáig annyi mindenben. Másrészt Kína azzal várt ismertté, hogy áramlott feléje a külföldi tőke, hatalmas összegeket ruháztak be a fejlett országok. Ma viszont az ő devizatartaléka tartja mozgásban az amerikai gazdaságot, minden ország alig várja a kínai beruházásokat, még Európa is tőle reméli gazdasági válságának enyhítését.
A várható változás inkább az lesz, hogy Kína nagyobb mértékben lesz fogyasztója a fejlett világ termékeinek, mint ahogyan Németország már Kínának köszönheti, hogy aránylag sikeresebben birkózik a recesszió rémével. (Kínának ma több európai szinten fogyasztó polgára van, mint az Európai Uniónak.) Csak Kína meg a többi fejlődésében megugrott ország fogyasztásának növekedése adhat lendületet az egész világgazdaságnak. (Ebből persze cifra dolgok is következhetnek: az európai eddig csak mint munkás nem állta a versenyt, mi lesz, ha tudatosodik, hogy a fogyasztásban is veszített fontosságából, mert már csak az olcsó kínai árut tudja megfizetni.) A másik változás sem az ideológiai lazítástól várható, hanem attól, hogy Kínában – nem is annyira átalakul, mint – kialakul egy új, mozgékony és modern közvélemény annak hatására, hogy ebben az országban már 750 millió mobiltelefon-előfizető és 400 millió internetező van. A változás iránya pedig valószínűleg nem a már átvettnél több és demokráciával párosított kapitalizmus lesz, hanem a bizonyos tekintetben a mi önigazgatási rendszerünkben próbált „közösségi szintű demokrácia”. A gazdaságot nem lehet a munkásokra bízni, mert ők csak fizetésemelést akarnak, de az állam irányításába, a mindennapi élet gondjainak megoldásába bevonható a civilszervezetek népfrontszerű működtetése.
Biztos ugyanis, hogy Kínának továbbra is nagy kihívásokkal kell szembenéznie, és az új vezetésnek minden dogmatizmustól mentesen, újításra képesen kell a problémákkal megbirkóznia. Már maga az, hogy a világgazdaság lelassult, és a kínai gazdaság növekedése is évi 10 százalék alá szorult, főképp az, hogy a világ Kínára mint fogyasztóra számít jobban, megköveteli, hogy többet törődjenek a belső fogyasztással, a devizatartalékot odahaza is jobban igénybe vegyék a gazdaság élénkítésére. Ez pedig változásokat hozhat, de nem az ideológiai lazítás formájában.
