Az utóbbi húsz évben a horgászok immár harmadszor veszik elő az engedélybojkott ötletét. A két korábbi próbálkozás úgymond csíraképtelennek bizonyult, az ötlet felvetésénél többre nem vitte. A mostani elsősorban abban különbözik a korábbiaknál, hogy a kor műszaki adottságai lehetővé teszik a nézetek összehangolását, a szerveződést, a tettrekészek szövetkezését, és ami legfontosabb, a folyamatos kölcsönös biztatást. A korábbi kedélyfelforrósodások eredménytelenségét elsősorban az idézte elő, hogy a horgászérdekeknek nem volt egységes képviselete. Hiányzott az egyeztető szerv, amely az illetékesek elé tárta volna a követeléseket. Ilyen szerv most sincs, az állami sporthorgász szövegség minden más, csak az nem. De vannak társadalmi hálók: internet, vitafórumok, honlapok, facebook… Míg máskor az illetékesek kivárhatták, hogy a szórványosan és összeegyeztetlenül szellőztetett témák kifulladjanak, most a kor műszaki adottságai lehetővé teszik, hogy az egyelőre virtuális megmozduláshoz mind többen csatlakozzanak. És ez minden bizonnyal hamarosan testet ölt.
A TIZENÖT PONT
Kezdődött nemrégiben egy tizenöt pontba foglalt jegyzékkel, amely bevezetőjében felszólítja a horgászokat, ne váltsanak horgászengedélyt mindaddig, amíg az illetékesek nem tesznek eleget a lajstromba foglaltaknak. Megjegyzendő: a megfogalmazók nem anarchiára, nem az engedély nélküli horgászásra szólítanak fel, hanem felkérik a horgászokat, átmenetileg tegyék félre szenvedélyüket. Ehhez a kezdeményezéshez további csoportok, egyesületek, klubok, fórumok is csatlakoztak, esetenként saját jegyzéküket mellékelve. Lényegében nem szembehelyezkedésről, hanem bővítésről van szó. A számos hozzászólás ellenére a jegyzék továbbra is tartja eredetiségét, és várhatólag nem fog olyan hosszúra nyúlni, mint a bölcsőde mosodaszámlája. A hígulás veszélye tehát egyelőre nem fenyeget.
KÖVETELJÜK…
Tekintettel arra, hogy a jegyzéknek egyelőre nincs közforgalomban magyar fordítása, dióhéjban ízelítőt adunk belőle. Az orvhalászás felszámolása; a hallopás elleni küzdelmet elősegítő törvényrendeletek meghozatala; véget vetni a halak élettere beszűkítésének; a rendőrség bevetése az orvhalászok és a halügyekben tapasztalható korrupció ellen; felszámolni az illegális halforgalmazást; véget vetni az illetékes felügyelőségek semmitevésének; a túlságosan drága engedélyek és a mind több pótengedély megszüntetése; az olcsó napi és heti engedélyek bevezetése; a horgászérdekeket képviselő szerv létrehoztása; a rossz vízkezelőktől való vízmegvonás lehetősége; a horgászok beleszólást követelnek a vonatkozó törvényalkotásba; megszüntetni azt a rendeletet, mely szerint csak lakóhelyen váltható horgászengedély; az ipari halászás szigorú ellenőrzése; teljes halászati tilalom ívási időszakban; a halállomány megújulásának és gazdagításának követelése…
Mi tagadás, dicső gondolatok. Aligha akad horgász, aki ne bólintana rá azonnal, hogy (mind)ez kell. Kérdés: hajlandóak leszünk-e lépni annak érdekében, hogy az illetékeseknél mindezt kieszközöljük. Tehát lépünk-e úgy, hogy nem lépünk. Mármint nem váltunk engedélyt, takaréklángra helyezve zsákmányolási viszketegségünket, és kivárjuk a fejleményeket akkor is, amikor már horgászásra alkalmas idő honol vízpartjainkon. A gondolatmenetet azért kell (kötelezően) fenntartásokkal kezelni, mert a két korábbi engedélybojkottnak is a „nemtörődöm horgászniakarok”-kal volt legnagyobb gondja. Azokkal, akik megvárják, hogy más kaparja ki a gersztenyét a tűzből, és akkor majd jut belőle nekik is. Ha ezek az elemek iparkodnak engedélyt váltani, akkor az illetékeseket nem lehet megszorítani a bekalkulált pénz elmaradásával.
PÉNZ (NEM) ÁLL A HÁZHOZ
Hogy mekkora pénzekről van/lenne szó, kapásból nem tudjuk, de aki akar, utánaszámolhat. Százezer horgász, szorozva hatezer dinár, mínusz a kedvezmények, az engedmények… nagyjából ennyiről. Mellékesen mondjuk, hogy a Vajdaság területén kiváltott horgászengedélyekből befolyó pénz az omnibusz-törvény értelmében teljes egészében a tartományban marad. Ha engedélybojkottról van szó, téves volna tartományellenes megnyilvánulást keresni benne, hiszen a kezdeményezők talán nem is tudják, hogy így van.
A pénz irányváltoztatása és menetiránya azonban nemcsak az államkasszát, hanem a vízkezelőket is érinti. Míg az államkasszát rengeteg forrás táplálja, a vízkezelőknek az engedélyekből befolyó pénz képezi egyetlen jövedelmét. Ha ez elmarad, lőttek működésüknek, beleértve a halőrszolgálatot is. Bármilyen is az. A költségvetésből élő vízkezelőket azonban ez nem érinti érzékenyen, hiszen az engedélyek forgalmazása esetükben meg nem érdemelt pótjövedelem, halőrszolgálatuk csupán figuratív, emberállománya elenyésző, hatásfoka a semmivel azonos, a kötelező halasítások fiktívek… A figyelmeztető engedélybojkott tájainkon elsősorban a Ribolovački savez Vojvodine Kft.-t fogja megfúrni. Dušan Jovanović, a RSV Kft. igazgatója ennek a minap tévényilatkozatában már hangot is adott, mondván, hogy az „engedélybojkott közvetve komolyan veszélyezteti a halállományt”. Az ellentmondások, alacsonyabb szinten szemlélve, a vízkezelő és a horgászok különböző nézetéből fakadnak, a bojkott lényegéhez semmi közük. Amit azonban az államtitkár mondott az esettel kapcsolatban ugyanebben a műsorban, valamint jelentett ki a Politika napilapnak, az már meredek.
HEGYMÁSZÓK A VÍZPARTON
Az engedélybojkottal kapcsolatban dr. Srđan Belij, a bányászat és a természeti erőforrások minisztériumának államtitkára kijelentette, hogy a minisztériumnak is „…van néhány ötlete”. Ha figyelembe vesszük, mennyi idő telt el hivatalba lépése óta, jogosan feltételezhetjük, hogy ennyi idő alatt a „néhány”-nál valamennyivel többet kellett volna kiötleniük. Mert – emlékeztetünk – a törvény értelmében kötelező vízelosztási pályázatot nem írták ki; a vízbérletről szóló ötéves szerződéseket rendelettel hosszabbították meg; alkalmasint a korábbi miniszter utasításait léptették életbe…
A minisztérium szerint a követelmények többsége alaptalan(!). Az orvhalászás tényét ugyan nem cáfolja, de „történelmi problémának” minősíti. Mondja: „az alacsony életszínvonalú országokban szabályszerűen nagy a nyomás a természeti erőforrásokra”. És cáfolja „az orvhalászás elleni küzdelmet elősegítő rendeletek hiányát”. Állítja: a vonatkozó törvény és a rendeletek „a régió egyik legmodernebb ilyen jellegű” dokumentuma. Majd megtoldja: „hatáskörébe csak a tilalmi időben forgalmazott hal” tartozik.
Amellett, hogy az illetékes titkárság eddigi munkája néhány körvonalazatlan ötlet állítólagos létezésében ölt testet, széles ívben elfelejti, hogy az alacsony életszínvonal nem az ő asztala, azzal egy másik tárcának illik foglalkoznia. A történelemmel úgyszintén. A titkárság tehát arra az álláspontra helyezkedett, hogy a halállomány – akár a befőtt – majdcsak el lesz valahogy. Úgy tűnik, hogy ez a titkárság nem akar beleavatkozni saját munkájába.
A társadalmi hálókon viszont mindinkább összefutnak, összefonódnak a szálak. Körvonalazódnak a követelések, alakulnak a csoportok, és egyeztetnek. Úgy látszik, hogy a több évtizede tartó összekülönbözések helyett most minden csoport szaporán bólogat mindarra, amit a többiek mondanak. A beavatkozni nem kívánókat pedig csupán arra kérik, egyelőre ne váltsanak engedélyt.
