Az anarchizmust rendszerint nem kapcsoljuk össze a vallással, pedig a hatalom ezen esküdt ellenségei között a vallási anarchisták képezik az egyik legkitapinthatóbb irányvonalat. Ha lehet ezt állítani, tipizáló szenvedélyünk ugyanis általában csődöt mond, amikor ezt a sokarcú mozgalmat kívánja belekényszeríteni az értelem osztályokból álló szigorú rendjébe. Az anarchizmus határozottan ellenáll az elme e békésnek tűnő erőszaktételének, ugyanúgy, ahogyan a fennálló politikai rend fizikai és szellemi erőszakkal ránk kényszerített hatalmát sem tűrheti.
Más oka is lehet ennek a rendtevő hatalomnak ellenszegülő megfoghatatlanságnak. Az anarchizmus eszméi és módszerei tekintetében egyaránt zűrzavaros, anarchikus jelenség. Nomen est omen. A név kötelezi erre. A görög anarkhosz (uralkodó nélküli) szóból származó kifejezés az uralhatatlan anarchista akaratot nevesíti mint az egyes emberben aktualizálódni képes, cselekvésre sarkalló erőt. Az akarat, az értelem ellenpontja márpedig nem racionalizálható. Az értelem mint szemlélődőt és értékelőt kívül helyezi az ént a világon, az akarat ellenben belehelyezi abba. Következésképp az anarchista akarat azóta van velünk, amióta létezünk.
A zsidó-keresztény vallási hagyomány tisztában van ezzel. A bűnbeesés története úgy is értelmezhető, mint az emberbe beleoltott anarchista akarat aktualizálódása, amely első megnyilatkozásaként az isteni hatalommal és renddel szemben lázadt föl. Ádám utódjára, erre a döntésszabadsággal bíró lényre erővel még az Isten sem kényszeríthet rá semmit. Ezzel azt a legértékesebb birtokát venné el tőle, ami őt emberré teszi, s amit a hit szerint Ő maga oltott bele: a szabad akaratot. Ezt hirdetik a vallások. Ő azt szeretné – ebben szintén egyöntetűek az üdvtanok –, hogy az ember szabadon válassza Őt.
A köztünk élő istenek – az emberek, akik isteneknek képzelik magukat – ennek pontosan az ellenkezőjét szeretnék. Ők arra vágynak, hogy embertársuk az érdekükben mondjon le döntésszabadságáról, akaratát teljesen rendelje alá az övékének. Ez az úr-szolga viszony emberi – helyesebben mondva embertelen – módszere, ami egyenes ellentéte a monoteista vallások által leírt Úr és teremtménye közötti kapcsolatnak. Az efféle „emberistenek”, ha csak az önzés irányítja tetteiket, akkor megelégszenek annyival, hogy erővel rákényszerítsék az akaratukat a másikra. Ha önzésük szűklátókörűséggel párosul, akkor ezenfelül megkövetelik, hogy gondolkodásukat is igazítsák az övékéhez, azaz mindenben adjanak igazat nekik. A lehető legrosszabb eshetőség, ha az önzés és szűklátókörűség mellé hiúság is csatlakozik. Ebben az esetben – mindezeken felül – azt is elvárják, hogy istenítsék, imádják, csodálják őket.
Ez az embertípus hajlamos azt hinni, hogy mások azért teljesítik minden szeszély szülte akaratukat, adnak nekik bármiben igazat, mert ők annyira lefegyverzően csodálnivaló, zseniális lények, hogy nem is cselekedhetnének másként: ahogy az anyagnak engedelmeskednie kell a természet törvényeinek, ugyanolyan magától értetődően kell a másik lélek akaratának meghódolnia az ő fensőbbségük előtt. A körülrajongott uralkodók gyakori áldozatai ennek az önbecsapásnak, de nemcsak ők, mindenkit megkörnyékez ez a luciferi kísértés, aki emberek fölötti hatalmat kap a kezébe.
Az eszmetörténet legnagyobb hatású vallási anarchistája, Lev Nyikolajevics Tolsztoj a Háború és békében Napóleon személyében olyan élethűen ábrázolja ezt az embertípust, hogy az szinte kilép elébünk a könyvből. Ugyanilyen élő Sienkiewicz Nerója is a Quo vadisban.
E nagy jellemábrázolók azt is bemutatják, hogy mi kíséri mint valami baljós, sötét árnyék ezeknek az embereknek minden egyes mozdulatát: erőszak, pusztítás és rombolás, ami főként azt a szervezetet érinti, amivel gőgjüknél és hatalmuknál fogva kiegyenlítik magukat. Az önmagát császárrá koronázó Napóleon nemcsak népét, a franciákat vitte hiú céljai megvalósítása végett a vágóhídra, egész Európát lángba borította. Százezreknek kellett fizetniük az életükkel.
Ez az amit a vallási anarchisták nem fogadhatnak el. A vallási anarchizmust ugyanis az különbözteti meg az anarchizmus többi formájától, hogy erőszakot mint módszert a leghatározottabban elutasítja.
