Sokáig tartott megírni ezt a kritikát. Küzdöttem és szenvedtem magammal, azzal, hogy leírhatom-e mindazt, amit valóban gondolok az előadásról. Nem attól féltem, hogy esetleg megsértek valakit, ez soha nem érdekelt, attól féltem, hogy túl erős szavakat fogok használni, hogy túlontúl bántó leszek. Aludtam rá néhányat. Az írás azonban így sem simogat.
Érdekes dolog ez a kritizálás egyébként. Egyik nap azt hozzák fel ellenem, hogy csak a klasszikus színházat szeretem, a másik nap pedig azt, hogy csak a modernt. Ebből elvileg az kellene, hogy látsszon, hogy elfogulatlan vagyok, és mindkét kategóriában találok jót, de még több kivetnivalót, vagy legalább azt mondhatnám, hogy mindkettőt szeretem, esetleg mindkettőt gyűlölöm. De nem ez látszik, vagy nem ezt gondolják rólam. Azt gondolják sokan, hogy én eleve támadni akarok egy-egy előadást, sőt egy-egy színházat, és eleve elfogultan ülök be az előadásokra. Pedig ez nem igaz. A Népszínház Mágnás Miskájáról mégis egyetlen szó jutott eszembe közvetlenül az előadás után, de már az alatt is: botrányos. Botrányosan rossz, botrányosan hamis, botrányosan semmitmondó. Nyilván nem lehet egy társulat minden előadásában valami újítás, de hogy azok a színészek, akik már évek óta tagjai a szabadkai Népszínház Magyar Társulatának, mindig ugyanazt a karaktert játsszák, legyen szó drámáról, komédiáról vagy jelen pillanatban egy táncos-zenés előadásról, az már dühítő.
Van egy pedagógiai módszer az oktatásban, amely szerint egy diák teljesítményét nem objektíven osztályozzuk, például nem egy teszten elért pontszámai alapján, és nem is az osztálytársaihoz viszonyítva (tehát hogy felállítunk egy skálát a legjobban és a legrosszabbul teljesítő között), hanem saját magához képest. Ebben az esetben azt nézzük meg, hogy az adott személy megtett-e minden tőle telhetőt, hogy jól teljesítsen. Ha ezt a módszert alkalmazzuk a Népszínház mostani teljesítményére, akkor is csak elégséges osztályzatot tudnék adni.
Nem tudom például, hogy van-e hivatalos, mindenki által elfogadott definíciója az operettnek. Elmondom viszont, hogy szerintem mi kell ahhoz, hogy egy ilyen előadás jól működjön, és hatásos legyen. Énekek, tánckar, díszlet. Az operett eleve olyan műfaj, amely a széles közönségnek szól, amely mindenkit meg akar nyerni és szólítani. Ehhez kellenek a dalok, a táncok és a látvány. Egy olyan előadás, amelyben egyik sincs meg, az én színházfelfogásom szerint nem számít operettnek. Akkor mi is a Népszínház Mágnás Miskája? Valami kínlódás, valami próbálkozás, valami. Az énekek hamisak, tánckar nincs, csak valami próbálkozás (erről később), a díszletről meg ne is beszéljünk (fogok).
Alapvetően az a probléma, szerintem, hogy nincs idő vagy hely, vagy alkalom eleget próbálni. Elhiszem, hogy nehéz körülmények között zajlanak a próbák, azt is elhiszem, hogy nem egyszerű összeegyeztetni a Szerb Társulattal az időpontokat. De ez nem lehet kifogás. A néző nem kell hogy empatikus legyen, a nézőt nem kell hogy ezek a dolgok érdekeljék. Ő azt látja, amit elé raknak, és ha az csak egy félig kész előadás, akkor úgy is fog ezentúl viszonyulni a színházhoz, mint egy félig kész valamihez. És esetleg többé nem megy el, vagy megvárja, hogy teljesen elkészüljön. A készítőknek pedig nem szabad, sőt tilos abba a hibába esniük, hogy „ezeknek ez is jó lesz”. Nem akarom részletezni, hogy miért rossz és sértő ez a hozzáállás.
Dicséretes, hogy a négy főszerep közül hármat kezdő színészre osztott a rendező, Mezei Zoltán. Az viszont már kevésbé látszott, hogy mit is akart elérni ezzel. Mármint azonkívül, hogy friss arcokat is lássunk itt, Szabadkán. Például a Rollát játszó Nagyabonyi Emesét. Az sem volt rossz döntés, hogy a szerelmét nem növendék játssza, hanem egy jól bevált, ismert és elismert színész, Kovács Nemes Andor. Az, hogy a két színész között nem működik a „kémia”, nem a rendezés hibája. Van ilyen. Az megint más lapra tartozik, hogy ezt nem kellene ennyire érezni a nézőtérről. Amit viszont a legjobb döntésnek tartok, és ezért a lépésért több hibát is elnézek Mezei Zoltánnak, az a Miskát és Marcsát alakító kettős kiválasztása. Mácsai Endre és Pámer Csilla, azonfelül, hogy külön-külön is remekül játszanak, nagyon jó párost alakítanak. Jó rájuk nézni, látszik, hogy élvezik egymás társaságát, hogy örömmel szerepelnek együtt. Külön kiemelném Sziráczky Katalint, aki olyan humorral és iróniával alakítja a nagymamát, hogy mindenkinek eszébe jutnak saját nagyszülei, és az a csalfa vagy pimasz csillogás, ami mindenkiben ott van, csak valaki elnyomja magában. És még egy kellemes meglepetés: Ralbovszki Csaba megért. Ha most láttam volna először népszínházas előadást, azt mondanám, ebből a csapatból ő a legjobb színész. Ez is sok mindent elárul. A társulatról, és nyilván rólam is.
Ami a legjobban zavart viszont, az nem is egyes színészek teljes unottsága, érdektelensége vagy „csípőből játszása” volt. Ezeket már megszoktam. De nagyon idegesített, hogy a szövegkönyvet több helyen is logikátlanul húzták meg, és előjöttek olyan részletek, amikre korábban nem volt utalás, mert hiszen kihúzták. Így viszont a semmiből jött elő például a grófok szagára vonatkozó megállapítás.
Az anyagi körülmények miatt nyilván nem lehet túl gazdag díszletet sem tervezni, de ez a minimalizmus és nagyratörés keveréke nem igazán adott hozzá az élményhez. Azt a kifejezést fogom használni, amit az egyik előadásról távozó idősebb hölgy szájából hallottam: olyan semmilyen. És körülbelül ugyanezt gondoltam eleinte a szedett-vedett tánckarról is. De ahogy telt az idő, rájöttem, hogy ők azok, akik ha egy kicsit is, de képesek feldobni a látottakat. Nem mindig találták el az ütemet, de szerintem nem is mindig hallották a zenét. A zenekar, amely a kibővült Garden Quartetből állt, pedig megtett mindent, hogy minden jól menjen. Néha sikerült is megtalálni az összhangot.
Összességében a Mágnás Miska című előadás olyan, mint maga Miska. A műveletlen lovászfiúra szép ruhát adunk, és így (egy időre) el tud vegyülni a nemesség között. De azért ne feledjük el, Miska is lebukik, és azokkal a nemesekkel sincs mindig minden rendben.
(Fenti írásunk lapunk Kilátó mellékletében jelent meg)
