A 2008-as hitelválság első nagy áldozata, Izland, az ország történetében példa nélküli gazdasági összeomlás után mindössze négy évvel kilábalt a válságból. Ezt tükrözik legalábbis a gazdasági mutatói: a „senkiföldjén”, Európa és Amerika határán lévő, 318 ezer lakosú szigetország gazdasága egymást követő hét negyedéven át átlagosan 2,5 százalékos növekedést produkál, a külkereskedelmi mérlege 2009 óta folyamatosan pozitív, az idegenforgalma pedig a látogatók számát illetően minden korábbi rekordot megdöntött. Hogyan lehetséges ez, amikor Görögország már négy éve ott vergődik a válság (élő)mocsarában folyamatosan zsugorodó GDP-vel, és köztudott, hogy az Európai Unió, valamint a Nemzetközi Valutaalap (IMF) pénzügyi lélegzőkészüléke nélkül már rég államcsődöt kellett volna jelentenie? Hasonló a helyzet Portugáliával és Írországgal is. Lassacskán már Spanyolországot és Ciprust is ebbe a szégyenpadra szorult táborba sorolhatjuk.
Mit tudtak az izlandiak, amit az eladósodottsággal és recesszióval bajlódó többi ország nem?
BEDÖNTÖTTÉK AZ ORSZÁGOT
Most, amikor a 2008-ban indult, dupla W, vagy már ki tudja milyen alakot öltött, európai adósságválságba átgyűrűzött hitelválság nem akar elmúlni, egyre többen a sikeres válságkezelés mintaországaként Izlandot emlegetik. Több köztiszteletben álló közgazdasági Nobel-díjas is elismerően szólt az országról. Joseph Stiglitz szerint „az, amit Izland tett, helyes volt. Téves lépés lett volna a pénzügyi szektor hibáját ráterhelni a jövő generációinak vállára”. Paul Krugman szerint „az izlandiak ellenszegülése miatt lehetetlen volt a konvencionális viselkedést alkalmazni (…). Amíg mások a bankároknak adták a pénzt és arra kényszerítették a közt, hogy ők fizessék a válság árát, addig Izland engedte, hogy a bankok csődbe menjenek, s ezzel voltaképp a saját társadalmi hálózatát tette biztonságosabbá és szilárdabbá.”
Mi is történt Izlandon 2008-után? A történetet tíz évvel ezelőtt kell kezdeni, amikor a jórészt halászatból és iparból élő ország új, dinamikus, neoliberális eszméket valló miniszterelnökkel, David Oddssonnal az élen dinamikus fejlődésbe kezdett. Fő ütőkártyája a pénzügyi szektor maximális liberalizálása volt, ennek egyik eredménye pedig a lakosság rohamos ütemű eladósodása, ugyanis 2007-re az izlandi lakosság átlagos, a háztartások költségvetéséhez mért eladósodottsága már az ijesztő 227 százalékra szökött fel. A másik eredmény az volt, hogy a prosperáló izlandi bankok – nem beköltözött külföldi pénzintézetekről van szó – a háromszázezres kis országban nem találhattak elegendő ügyfelet maguknak, ezért elkezdtek külföldön, az Egyesült Királyságban, Hollandiában és Németországban is terjeszkedni, ugyanúgy, mint a hitelválságot okozó amerikai bankok, teli rossz hitellel. A kockázatos ügyleteket bonyolító izlandi bankok akkora mérlegfőösszeggel működtek, amit a kis ország jegybankja a maga korlátozott lehetőségeivel már nem kezelhetett. Mondhatni: a jó szerencsére volt bízva minden. Ez ütött vissza 2008-ban, amikor ugyanis a bankválság hírére a betéttulajdonosok a bankokba siettek, hogy kivegyék a pénzüket, és kiderült: nincs pénz. (Az országukat bedöntő izlandi bankoknak több ügyfelük volt, mint ahány lakosa van az országnak.) A pénzintézetek az izlandi jegybankhoz fordultak, ez azonban nem segíthetett rajtuk, tehát nem volt más választás, csődöt kellett jelenteni. A bankokat az izlandi állam ezután államosította. Az angol és a holland kormány azt követelte, hogy a károsult angol és holland állampolgárokat kártalanítsa az izlandi állam. A nyomásra az izlandi parlament törvényt hozott havonta 3,5 milliárd adósság visszafizetéséről a két országnak, 15 éven át, amelyik minden egyes izlandi lakosra 20 ezer eurós terhet rót volna ki. Ezt utasították el az izlandiak a 2010-es referendumon. Ekkor született meg a mítosz az izlandiaknak a bankuralom elleni hősi, sagákba illő küzdelméről, aminek – ahogy az a meséknél lenni szokott – a fele sem igaz. Van olyan ország a világon, ahol egy ilyen referendumra vitt döntést elfogadtak volna?
MÍTOSZOK ÉS TÉNYEK
Az elhúzódó válság bankellenes hangulatában a kevésbé tájékozottak arról regélnek, hogy Izlandon forradalom volt, elzavarták a kormányt, a vétkeseket, a bankvezetőket, a politikusokat pedig börtönbe dugták, az IMF-et a szigetországból kiebrudalták, és a lakosság egy petákot sem volt hajlandó adni a bankárok okozta kár megtérítésére. Azt ismételgetik papagájmód, amit hallani és hinni szeretnének, s nem azt, ami a valóság. Féligazságokból szőtt ámítások ezek.
Izlandon valóban leváltották a kormányt, de nem forradalommal, hanem szabályos előrehozott választásokkal. A világ melyik országában élt volna túl egy kormány ekkora válságot? Valóban vizsgálatok folytak és folynak a lehetséges visszaélések ügyében, de eddig még senkit nem ítéltek el. Izlandnak a válság előtt valóban jelentéktelen, 10 százalék alatti GDP-arányos államadóssága volt, ma már nem ez a helyzet, többek között 2 milliárd eurós hitelt vett föl az IMF-től. Az pedig végképp nem igaz, hogy az izlandiak semmit sem fizettek – a bankok hibái miatt nagyon is sokat. A bankcsőd alkalmával volt ugyan elegendő pénz, hogy kártalanítsák az izlandi állampolgárságú betéteseket, tehát a külföldiekkel ellentétben ők megkapták a pénzüket, ez azonban csak egy kis hányad volt. Többségük nem a kis kamattal járó bankbetétben tartotta a pénzét, hanem a nagyobb jövedelemmel kecsegtető portfóliókban, értékpapírokban, s az ő pénzük mind egy szálig odaveszett.
Nem csak ez a kár érte őket. Egyik-napról a másikra 10 százalékuk elveszítette a munkahelyét. A McDonald’s-ok bezártak, az építkezéseket leállították, a kikötők forgalma szinte teljesen megszűnt, az izlandi korona értéke a felére csökkent. Innen sikerült föltápászkodniuk, s ez mindenképpen az izlandi emberek talpraesettségét és szorgalmát dicséri.
Nincs azonban szó semmilyen csodáról, pusztán gazdasági-pénzügyi törvényszerűségről, és Izland – kicsinységéből és a kontinensektől való távolságából következő – különleges helyzetéről. Az idegenforgalom szárnyalása például azzal magyarázható, hogy az izlandi korona leértékelődött, s most olcsó pénzért lehet üdülni, na és vásárolni a csodaszép országban. Az pedig, hogy a pénzügyi körök megengedték, hogy az izlandi bankok állami segítség híján csődbe jussanak, annak egyszerű oka, hogy mindenki tisztában volt azzal, hogy a kis ország kisszámú lakossága képtelen lett volna viselni ezt a terhet. Abban azonban biztosak lehetünk: amit csak lehet, behajtanak rajtuk.
