Vajdaság az EU kicsiben! Mindig, amikor meghallom ezt a sokszorosan elkoptatott közhelyet, azon bosszankodom, miért nem jut már valamelyik politikusunk eszébe visszájára fordítani az állítást, és azt mondani: az EU Vajdaság nagyban! Némi fantázia és egy kis humorérzék kérdése. Politikai képviselőink mindenképpen mindkettővel rendelkeznek, még ha olykor nincsenek is tisztában vele. A mögöttünk hagyott évet sokféleképpen összegezhetjük: a gazdasági mutatók által, a politikai változások tükrében, a kulturális események szemszögéből vagy akár a sportsikerek mentén. Az alábbiakban megpróbálom a politikusok és közéleti személyiségek egyes hajmeresztő, ugyanakkor sokszor lényegre törő kijelentései alapján rekonstruálni az elmúlt esztendőt.
AZ EU ÉS AZ ERŐS ASSZONYOK
Noha a rongyosra szajkózott „EU is, Koszovó is” oximoron nem tartotta meg Boris Tadićot az államfői bársonyszékben, sőt a választási kudarc után a pszichológus még a Demokrata Párt elnöki tisztségéről is távozni kényszerült, úgy tűnik, hogy az ország jelentős politikai tényezői között konszenzus született Szerbia európai útját illetően, és ilyen tekintetben kontinuitás tapasztalható a volt és a jelenlegi kormány között.
Az EU tagjelölti státusának elnyerése alkalmából márciusban Jelena Trivan, a demokraták akkori alelnöke a következőket mondta: „Drága uraim, ma Belgrád és Svinjarevo is európai városok. Hitetlen uraim, ez az a Szerbia, amelyben hiszek, Szerbia, amelyet szeretek, és ha úgy tetszik, az erős asszonyok Szerbiája.” Aki ilyen erős alelnökkel rendelkezik (rendelkezett), annak aligha van (volt) szüksége politikai ellenfélre.
A tizenkét éve minden kormányváltást túlélő Mlađan Dinkić a kormányalakítási tárgyalások hevében jelentette ki a következő bölcsességet: „Változásokat szeretnénk, mert nem beszélhetünk már Európa-melletti és Európa-ellenes erőkről. Bárki is alakítsa meg a parlamenti többséget, az EU-tagságért folytatandó tárgyalások megkezdéséért száll majd síkra, de, természetesen, nem minden áron.” Kivel? Mikor? Mit? Az elmondottakból úgy tűnik: bárkivel, bármikor, bármit.
Dinkićtyel ellentétben az egykor nem éppen européerségéről ismert Aleksandar Vučić kormányfő-helyettes decemberben rá jellemző határozottsággal kijelentette, hogy bizony minden áron megyünk az EU-ba: „Szerbia folytatni fogja az EU-ba vezető utat, mert az a legjobb Szerbiai polgárainak, függetlenül attól, hogy ők egyetértenek-e ezzel.” Végre valaki őszintén kimondta, hogy a szerbiai demokráciában a szavazópolgár másodlagos tényező.
Vučić meglátásával formális főnöke, Ivica Dačić miniszterelnök is egyetért, lappangó szkepticizmusa már nem az általa kormányzott országra, hanem az EU-ra irányul. Az EU-nak odaítélt Nobel-békedíj apropóján ugyanis azt mondta: „Remélem, fennmarad, amíg nem csatlakozunk hozzá.” Utána jöhet az özönvíz!
ÉVEK, AMELYEKET FELZABÁLTAK A KUKACOK
A választási kampány hevében jó szokás szerint a polgárok szavazataiért ácsingózó politikai elit egyaránt ígért hihetőt és hihetetlent. Az egyik legnagyobb sajtóvisszhangot kiváltott fogadalom az volt, hogy győzelem esetén nem párthovatartozás alapján nevezik majd ki a közvállalatok igazgatóit. A kezdeményezést valamennyi nagy párt aláírta, köztük a jelenlegi kormányt képező haladók, szocialisták és régiósok is. Mint utólag kiderült, a departizációról szóló humbug csupán ócska kampányfogás volt. A kormány a pártkollégákat nevezte ki a közvállalatok élére, közben a szakértelemmel sem bíbelődtek túl sokat, a Kolubara szénbánya élére például egy sütödetulajdonos került.
A kampányt, amelyben a politikusok szinte versengtek abban, hogy ki tud jobban lapátolni, talicskát tolni, traktorozni meg jószágot simogatni, s amelynek során még az árkokra fektetett deszkák fölött is piros szalagot vágtak el, hűen tükrözik az alábbi kijelentések. A politikusok gyakori istállólátogatása kapcsán Matija Bećković irodalmár a következőt nyilatkozta: „A háziállatok jobban megérzik, ki a belevaló jelölt.” Költői ihlet és állati megérzés kérdése.
Verica Kalanović, a SZER tisztségviselője, miután Konjuva faluban megnyitott másfél kilométer hosszú műutat, a következőt mondta a neki almát ígérő helyieknek: „Kedves barátaim, remélem, hogy amire legközelebb itt járok újra megnyitni ezt az utat, az almát nem eszik meg a kukacok.” Borislav Pekić jeles művét parafrazeálva, az utóbbi éveket a következőképpen is meghatározhatjuk: Évek, amelyeket felzabáltak a kukacok.
SZERBIA KAPUSA
Szerbia polgárai májusban Tomislav Nikolićot választották meg az ország új elnökévé, amivel nemcsak új államfőt, hanem egy teljesen új személyt is kaptunk: „Nem felelek azért, amit 15–20 évvel ezelőtt mondtam. (...) Azért felelek, amit köztársasági elnökké való megválasztásom után teszek.” Hogy új államfőnk mégsem vetkőzte le teljesen radikális múltját, arról külföldi útjain tett számos kedélyborzoló kijelentése is tanúskodik. Többek között olaszországi tartózkodása alatt októberben azt találta nyilatkozni, hogy „egyetlen szerb sem ismeri el a srebrenicai népirtást, így hát én sem”. Becsületére váljon, hogy igyekszik mindenki nevében szólni, bár nem mindig kéne.
Olimpiai évről lévén szó, a londoni játékok megnyitója alkalmából új államelnökünk sportban való jártasságát is megcsillogtatta: „Szeretem a kollektív sportokat, mert olyan időben nőttem föl, amikor Szerbiában a kollektivizmus valahogy mindennél fontosabb volt. Innen eredeztethetőek sikereink azokban a sportágakban, amelyekben egynél többen vagyunk. (…) Természetesen, minden olyan sportot szeretek, amelyben van kapus.”
HAZAI TERMÉK
Ha az utóbbi évek közhangulatát vesszük figyelembe, megállapíthatjuk, Szerbiában nem nehéz jó hazafinak lenni. Ehhez mindössze arra van szükség, hogy az ember ne ismerje el Koszovó függetlenségét, megkérdőjelezhetetlenül megbízzon a Szerb Pravoszláv Egyházban, és mindennél jobban örüljön Novak Đoković sikereinek.
Amennyiben elfogadjuk a fölvázolt képletet, akkor az ősszel elhunyt Jovica Đukić aligha számított jó patriótának. Tartományi pénzügyi titkárként márciusban a következőt jelentette ki: „Én imádom Đokovićot, de ha egy kis sárga labda átütögetéséért a háló felett kétmillió valamit kap, akkor is, hogy ha világelső, vegyenek el tőle egymilliót. Vagy maradjon neki csak százezer tornánként. Kevés neki két hét teniszezésért?! Így a tanárok, az orvosok, a mérnökök... is jól meg lennének fizetve, és helyreállna az egyensúly, amit akár igazságosságnak is nevezhetnénk.”
Felmerül a kérdés, vajon mekkora hazafi Đoković. Győzedelmeskedésekor mindig nagy előszeretettel ölelgeti a szerb zászlót, három ujját a magasba emeli, reklámban azt üzeni, hogy „vásároljunk hazai termékeket”, viszont Monacóban él – kérdés: vajon hol adózik?
FEHÉR APOKALIPSZIS
A december 21-ére bejelentett világvége ugyan elmaradt, de helyette az év elején és az év végén is behavazott, ami Szerbiában mindkét alkalommal majdnem a világvégét jelentette. Ezt támasztja alá Milutin Mrkonjić infrastrukturális miniszterként tett februári kijelentése: „Emberek, kapcsoljátok le a villanyégőket! Takarékoskodni kell, máskülönben minden ment a f…” Hogy mennyire nem lehetett neki mindegy, hogy mi lesz az ország sorsa, az a miniszter úr két héttel későbbi kijelentéséből sejteni lehet: „Minden, ami az utóbbi ötven év alatt ebben az országban felépült, az én kezem munkája.”
Holott ősz óta sokszor hallani lehetett, hogy a téli szolgálatok felkészülten várják a telet, a decemberi hó mégiscsak meglepte őket, olyannyira, hogy Ivica Dačić miniszterelnök kilátásba helyezte az immár közlekedési miniszter Mrkonjić leváltását, a könnyebb felfoghatóság végett koszovói allúzióval nyomatékosítva fenyegetését: „Ha én találkozhattam Thaçival, ti is eltakaríthatjátok a havat!”
KIÉ NAGYOBB?
Arról, hogy milyen megterhelő lehetett a szerb kormányfőnek a koszovói kormányfővel folytatott tárgyaláson, legjobban az ott jelenlevő állami szimbólumokra vonatkozó kérdésre adott válasza árulkodik: „Én a saját jelvényemet viseltem, és Thaçinak is volt jelvénye, de az enyém nagyobb volt.”
A koszovói kérdés korpuszába tartozik a hópehelynek becézett lábjegyzet körül kialakult hercehurca is, amit Dačić pragmatikus egyszerűséggel a következő szavakkal intézett el: „Nincs több kapacitásunk a hiábavaló küzdelmekre.”
Aligha hiszem, hogy a kormányfő kijelentésével egyet tud érteni korunk legnagyobb szerb világutazója – Vuk Jeremić. Annak ellenére, hogy már fél éve New Yorkban él, ahol az ENSZ Közgyűlése elnökeként emlegetett főszpíker tisztségét tölti be, továbbra sem tud szabadulni kedvenc témájától, Koszovótól, amelynek megőrzése érdekében Szerbia határain belül külügyminiszterként a világ összes kimondhatatlan nevű államát körbejárta. Néhány héttel ezelőtt a Hobbit című hollywoodi szuperprodukció megtekintése után a film cselekményét a koszovói eseményekkel hozva párhuzamba, a következőt kommentárt jegyezte le a Twitteren: „Nem rossz a Hobbit, érdemes megnézni. Bátor törpék harcáról szól, akik vissza szeretnék szerezni elkobzott földjüket a gonosz orkoktól és a hatalmas sárkánytól.” Jeremić mint hobbit?! Sértő Tolkienra és a hobbitokra nézve.
SZERB UNIKUM
Az év végét a korrupciós ügyekkel kapcsolatos vizsgálódások és rendőri akciók jellemezték a leginkább. Többek között Oliver Dulićot, Saša Dragint, Kasza Józsefet és Miroslav Miškovićot is előállították. Egyedi módon. A szervezett bűnözés elleni küzdelem szerb sajátosságaira hívta fel a figyelmet Michael Kirby, az Egyesült Államok belgrádi nagykövete: „Erősen hiszek a joguralomban, azonban minden ország a maga módján rendezi gondjait. Meg kell mondanom, hogy általában nincs alkalmam az újságban olvasni egyes személyek letartóztatásáról, mielőtt még letartóztatnák őket.”
Nyilván ebben is különbözik egymástól Szerbia és Amerika, bár lehet, hogy nem is olyan nagyok a különbségek, ahogyan hisszük. A washingtoni imareggeli után februárban Ivica Dačić a következőt jelentette ki: „Érthetetlen számomra, hogy Szerbia és Amerika miért nem tudják megtalálni a közös nevezőt, figyelembe véve, hogy Amerika a legnagyobb hatalom a világon, Szerbia pedig a legnagyobb állam a Balkánon.” Tiszta belügyes logika.
*
Nagyvonalú ígéretekből, fellengzős megállapításokból és dumaszínházba illő kijelentésekből egész évben nem volt hiány. Akárcsak a sokszor az előzőekkel párhuzamosan bemutatott performance-okból, gondoljunk csak a szemétkukákban talált szavazócédulák prezentációjára vagy a násznép felvonulására a jagodinai képviselő-testületből az állatkertig Palma zsiráfjának esküvője alkalmából. A Kenyeret és cirkuszt! szállóigéből az utóbbit bőségesen szállította a hazai politikum, őszinte sajnálatára azonban az embereket sokkal jobban érdekli, hogy miből és hogyan fognak megélni. Erre a fontos kérdésre az ország legszakavatottabb egyénisége, Mlađan Dinkić pénzügyminiszter adott választ: „Nehezebben fogtok élni, de nem haltok meg.” Még szerencse, hogy nem ígért mellé fejenként ezer eurót.
