Isten nevében kezdem el írni e sorokat, és ha Isten kegyes kedve úgy tartja, meghallgatja fohászaim és örök dicsőségére megtartja a világot keserű levében tovább forogni tengelyén, kegye által e sorok az olvasó elé kerülnek, aminek egyetlen tanulsága lesz, az, hogy december 21-én nem következett be az évek óta vészharangokkal jelzett világvége.
Azért valljuk be, magunk se voltunk biztosak, hogy december 21-én nem oltja ránk olajlámpását a kaporszakállú, szem és alsónemű nem maradt szárazon, amikor arra gondoltunk, hogy a világ lámpásainak kioltását már évezredekkel előttünk beprogramozta egy nem is annyira békeszerető, tőlünk jócskán idegen nép, amelynek két kukoricaszüret között ideje adatott a világ jövőjével is foglalkoznia.
A szerkesztőm írást kért a kedves vagy kedvetlen olvasó előtt kiteregetett lapszámba, én meg úgy gondoltam, írok a világvégéről. Ha bekövetkezik, ez a meg nem jelent írás legyen a világegyetem legnagyobb vesztesége, ám ha Ön, tisztelt kedves vagy éppen kedvetlen olvasó most ezeket a sorokat olvassa, akkor megmaradt a világunk, az írásom a leadásától fogva túlélt vagy két hetet, és ha ennyi kellett a világ megmentéséhez, ám legyen! S irigyelje meg érte az íróasztala mellett görnyedő skriblert a világot párszor már megmentő Bruce Willis!
Mert azért szóltak előre. A hajdani maják hátrahagytak számunkra egy üzenetet, ami sikeresen és idejében célba is ért, és ennek az üzenetnek az alapján évek óta azzal riogat bennünket a sajtó révén a tudományos és áltudományos világ, hogy nem kell már lehúzni a rolókat, megteszi azt majd a világegyetem helyettünk, úgyhogy tartós élelmiszert, konzerveket a decemberi ünnepek előtt már nem kellene vásárolnunk.
Hogy mennyire furcsa csavarok mentén jár az emberi agy, bizonyítja, hogy jelenünk embere számára fontosabb a vásárlás, mint a világvége. Történt ugyanis, hogy december elején sorra telefonáltak a csillagvizsgáló intézetbe – mert világvége ügyében ki lehetne illetékesebb –, és afelől érdeklődtek, hogy valóban bekövetkezik-e világvége, mert ha igen, akkor gyorsan fölvesznek egy jelentősebb bankhitelt. Nem tudom megérteni ezeknek az emberkéknek a gondolatmenetét. Hagyján, hogy a kozmosz kihunyta után a pénzintézet már nem követeli vissza a hitelt, de mihez kezd az illető a pénzével egy halott világban, amelyben ráadásul ő maga is halott? Lehet, hogy úgy hiszi csavaros észjárásával, hogy körötte elpusztul minden, csupán ő marad teli zsebbel életben? Hát, úgy is nehéz lesz.
Evo Morales bolíviai elnök is tudhat valamit, ugyanis december 21-ére, a maják által megjósolt világvége napjára hirdette meg a világtörténelmi korszakváltásról szóló tanácskozást. Vagyis nem világvégéről van szó – ha ez a cikk az olvasó elé kerül, akkor biztosan nem –, hanem korszakváltásról, ami ugyan árnyalatnyival kedvezőbben hangzik, de tartalmát tekintve akár nagyon kíméletlen következményekkel is járhat. Morales szerint a maja naptár a 2012-es téli napfordulót, december 21-ét az idők végének és az időnélküliség kezdetének jeleként határozza meg, ami az önzés és az individualizmus vége, a testvériség és a kollektív szemlélet kezdete lesz. Nehezen tudom elképzelni, hogy egy ilyen változás nem egy folyamat következménye lenne, hanem egyetlen dátumhoz köthető esemény. A maja prófécia ugyanis arra utal, hogy véget ér világunk legsötétebb korszaka, és elkezdődik az aranykor, de azt nem mondja, hogy az új világ a mostani romjaira épül majd, vagyis nem valószínű egy újabb özönvíz előfordulása, fizikai pusztulás, sokkal inkább egyfajta spirituális átmenetről lehet szó.
Morales elnök is ilyesmire számíthat, mert a korszakváltásról szóló tanácskozás kilenc témája között olyanok szerepelnek, mint a környezettudatos élet (Földanya-tudatosság), a globális kapitalizmus válsága, klímaválság, civilizációs válság, új energiafajták, az élet érdekének elsőbbsége, az ősi szokások újraéledése, az élelmiszer-termelés függetlensége. Nagyon is racionális gondolatok, amelyek a maja próféciákat nem fenyegető jóslatokként, hanem az univerzum egyetemes, „fenn és lenn” egyaránt érvényes törvényszerűségeire alapozott bejelentésként értelmezik, és nem pusztításra, hanem korszakváltásra számítanak.
Szöget ütött a fejemben, miért beszélünk következetesen téli napfordulóról, amikor a déli féltekén december 21-e éppenséggel a nyári napforduló dátuma, s a maják tudomásom szerint nem az északi félteke népei közé tartoztak, bár az idők és világunk végét jelző fekete drapériák előterében ez a kérdés valóban faragatlan szőrszálhasogatásnak tűnik.
Az emberiség örökké félt a világvégétől, és korszakonként kitalált olyan dátumokat, amelyeknek eljövetelétől retteghetett. Emlékezzünk csak, micsoda hisztéria övezte az ezredfordulót, de a század- és ezredfordulók mindig is olyan határdátumoknak számítottak, amelyeket kellő óvatossággal illett kezelni. Ennek tükrében az egyiptomiak igencsak pesszimista népnek számítottak, mert amellett, hogy az év utolsó napja rettegéssel töltötte el lelküket, úgy tartották, bármelyik éjszaka bekövetkezhet a világvége, és másnap már nem kel föl a nap.
A beprogramozott rettegés életünk része, az enyém is, aki most útjára bocsátja ezt a kéziratot, majd félve lesi, mit szól hozzá a szerkesztő, ráadásul még itt a nyakamon ez a beharangozott világvége is.
