2024. április 19., péntek

Divat vagy kényszer az elvándorlás?

Az egyik nemrég közzétett kimutatás szerint évente mintegy 32 000 szakképzett fiatal távozik az országból. A tanulmányaik végéhez közeledő egyetemi hallgatók kétharmada is úgy nyilatkozott, inkább a határon túl próbálna szerencsét.


A Világgazdasági Forum kutatást végzett 133 ország munkavállalói körében, és számunkra meghökkentő eredményre jutottak. Szerbia a munkaerő elvándorlását illetően a létező legrosszabb, a sorrendben 132. helyen áll. Tőle csupán a Bahama-szigeteki Guyana van kedvezőtlenebb helyzetben, ugyanis innen vándorolnak el ennél nagyobb arányban a szakképzett fiatalok.
Miért dönt úgy egy fiatal, hogy másutt, más országban kezd új életet? Legtöbben anyagi okokra hivatkoznak, a jobb fizetésre, de nem csupán ez az indok. A napokban lepődtem meg egyik ismerősöm bejelentésén, hogy Németországba költözik. Pedig jól fizető elektromérnöki állása van, rendezett családi élete és otthona, ám mégis az elvándorlás mellett döntött. Kilátástalannak tartja jövőjét. Hogyan tervezzen egy olyan országban, amelyik gazdaságilag és politikailag is instabil? Szűk, bezárt és feszült a levegő körülötte – mondja.
Nem ő az egyetlen, aki Németországot választja, ezt teszi évente még mintegy 9000 honfitársunk, akik Európa egyik legrendezettebb országában látják jövőjüket. Ausztria is kedvelt célpont, évente 4000 szerbiai fiatal vállal munkát az osztrákoknál, és talán nem meglepő módon Szlovénia is az utóbbi évek egyik keresett célpontjává vált. Az orvosok, a fogorvosok, a gyógyszerészek mekkája, a gerontológiai otthonok pedig az ápolóknak nyújtanak kiváló lehetőségeket.
Szerbiában a külföldre telepedettek számát senki sem tudja pontosan megmondani, ugyanis még nem készült el az országos kimutatás. Csupán becslésekre, az elvándoroltak itteni hozzátartozói által közölt adatokra támaszkodhatunk. Az információk hiányosak, de így foghíjasan is megdöbbentőek. Úgy tartják, hogy a kilencvenes évek óta
40 000 magas szakképzettségű honfitársunk hagyta el az országot. Talán (mert ez az adat sem ellenőrizhető) ötezer tudományok doktora tevékenykedik külföldön, idehaza pedig azt rebesgetik, hogy 3000–5000 kutató számára lenne munka.
Másutt sem jobb a helyzet. Sarkított megfogalmazásban arról lehetett olvasni, hogy London a legnagyobb magyar népességű külföldi város, több honfitárs lakik ott, mint Pécsett. Állítólag már nyelvtudás sem szükséges bizonyos beosztások, munkák esetén, hiszen nemcsak a beosztott, hanem a közvetlen főnök is magyar. A Magyar állam azonban mindenáron igyekszik megoldást találni az elvándorlásra, „néven nevezhető és nem jelentéktelen” bérfejlesztésről beszélnek, viszont tény, hogy nem nagy eredménnyel. Szeptember végéig 779 orvos és 164 fogorvos kérte a külföldi munkavállaláshoz szükséges engedélyt. Csak a harmadik negyedévben 261 orvos és 51 fogorvos fordult a hivatalhoz. Ez azt jelenti, hogy a tavalyi képest az orvosok elvándorlása nem csökkent, de nem is lassult.
A gazdasági válság óta a fejlettebb nyugaton is felgyorsult az agyelszívás. Spanyolországban a 25 és 34 év közöttiek 40 százalékának van egyetemi oklevele, (az uniós átlag 34 százalék), és a frissdiplomás munkanélküliek száma elérte az egymilliót. Állás után kutatva százezrek vándorolnak határon túlra. Amíg az ottani fiatalok elhagyják az országot, addig a spanyol egészségügyben jelentős számban alkalmaznak bevándorlókat. A kórházakban 2003 és 2007 között csaknem 12 ezer külföldi jutott munkához, eközben azonban hatezer helybeli ápoló emigrált.
Divattá vált napjainkban, vagy egyszerűen kényszer lett az elvándorlás? A kérdés jóval sokrétűbb, mint első hallásra hangzik. A jövőkép nélküli gazdaságpolitika, a lakosságot és a vállalkozásokat érintő durva megszorítások, a költségvetési számokból kiolvasható tömeges elbocsátások, a huszonnyolc százalék feletti munkanélküliség, a korrupció.... pillanatnyilag leküzdhetetlen akadályoknak bizonyulnak, melyekkel farkasszemet kell néznie mindenkinek, aki munkájából a szülőföldjén szeretne megélni.