2024. március 29., péntek

Angyalcsalogatók

Márciust idéző melegben tobzódik a környék, a kert madáritatójában vegyesen fürdik rigó, veréb és galamb. Töredékidőre békesség, csillámporral szórt idilli állapot, amibe süppedve szívesen felejtenénk a minden mulandó tényét. A házban ünnepmaradék hangulata a későbben ébredés luxusával, ráadásajándék a semmittevés, amikor kintről hirtelen kilincsrázás és csöngő. Türelmetlen hang hívja a gazdát, áhítatot romboló követelés. A kapuban hosszú kocsi áll, sötét szélvédő, fényes szegély, a fölnyitott csomagtartóból gyors mozdulatokkal rámol a jól öltözött segéd. A bejáratot eltorlaszoló dobozokban, sűrűre gyűrt selyempapírok között edények. Széles mosollyal reklámfogsor villan, ünnepi kívánságzápor – ajándékosztóként mutatkozik be a vezető, és merthogy a karácsonyból soha sem lehet sok, ő minket megajándékoz. Fazekakat, lábasokat ad ingyen, a környéken már hármat kiosztott és most mindenki boldog. Ingyen sem kell. Tiltakozásra edzetten mondogatja, hogy ajándék. Cserébe csak tört aranyat kér, minden házban akad. Kövét vesztett kísérőgyűrű, horpadt medál, páratlan fülbevaló, hajszálvékonyra kopott jegygyűrű. Aranyfogért is ajándékoz. Nézzem, fényesek a fazekak, kis család, nagy család, mindenki jól jár, nagylánynak stafírung, nászajándék…! Végre eltűnik az utcából.

Illékony és könnyű, mint a madárének a híd fölött, de szerencsére gyakran elcsíphető. Irma az örömről beszél, ami lényegénél fogva mindig az emberen kívül rekedő buborék, léggömb, nem úgy, mint a boldogság, ami egységélmény – elvesz magadtól és közben mindent neked ad. Amíg tart, nincs menekvés, nincs egérút. Csakhogy az utóbbi ritkán szakad az ember nyakába, vagy ha mégis, akkor egészen váratlanul. Irma olyankor megállítja az időt, levegőt sem vesz – a boldogság, már ha mérhető az idővel, úgy sem tart olyan sokáig, hogy a levegőmegvonással kárt tenne magában. Múltával hirtelen meglódul a pillanat, behozza a rövid kimaradást, és Irma bambul, hogy mi is volt ez a nagyon jó? A legfőbb jó, ami érheti. Az ünnep estéje is váratlanul lett ölébe hulló ajándék. A néhány órára rábízott szomszédgyerek játszani hívta, leselkedősbe, ablakos fákat nézni a sötétben. Ablakos fa, az meg mi, csodálkozott Irma, mert ilyent még soha sem hallott. A gyerek erre azt mondta, hogy Irma korában még ezt sem tudni, olyan nincs, szégyen, de ő szívesen kisegíti: pislogó fényes karácsonyfák az utcára nyíló szobák ablaka mögött! Ablakos fák, no! És elindultak meglesni mások karácsonyát. Egy órán át járták a falut kivilágított ablakokat keresve, és az ablakokat, teraszokat, a földíszített fenyőket osztályozták. Mindegyiknek ötöst adtak, a műfenyőknek is, de még a rozsdásodó korlátokon és a kopaszodó udvari fenyőkön hevenyészve átdobott, hiányos világítást is megdicsérték. Így kellett tenniük, mert az előző évekhez képest alig-alig akadt a karácsonyt így is ünneplő, így hirdető ház. Nem az ízlés és a szokások, inkább csak a lehetőségek változtak meg, nagyobb lett a nyomor. Elcsípett mondat a bolti zárás előtt: – Elkaphatná-e a mai kenyeret másnapos fejében, mert akkor vehetne néhány krumplit is… A nő minden bizonnyal nem a sült libához körítésnek, hanem helyette kérte. Egy helyen lakik az öröm és a szomorúság, vonta le később a következtetést Irma, mert a sétának, aminek a gyerek ujjongva örült, ő éppen attól lett sűrűn gombócot nyelőn szomorú. Ugyanott járva nem ugyanazt látták, ami ebben az esetben nem föltétlenül baj. Irma utólag és csak magában még Jenő gyertyafényes ablakának is megszavazott egy piros pontot, és bár a gyereknek nem mondta meg, de szerinte az volt a legszebb, még akkor is, ha a gyertyák egyáltalán nem a hagyomány miatt égnek, hanem csak szükségből. Irma már a kaput zárta bentről, amikor petárdákat dobtak a háza elé. A hangokra rajokban röppentek föl a kert megriadt galambjai, hogy aztán összevissza csapongva, sokáig vakon keressék a helyüket.