Négy évvel ezelőtt kevesen hitték volna el, hogy a következő államfő Tomislav Nikolić lesz, és Szerbiát a Szerb Haladó Párt fogja vezetni. Azt, aki ilyesmit merészelt állítani, legalább olyan hibbantnak gondolták, mint Nostradamust az elmaradt világvége után, sőt előbb helyezték kilátásba a világvégét, mint hogy a Szerb Radikális Pártból kilépő Nikolić a jövőben egy olyan, a polgárok által közkedvelt européer úriember lesz, aki vonakodva bár, de beismeri, hogy Koszovó elveszett. S bár a világvége a maga természetességével megint elmaradt, Szerbiában megtörtént a lehetetlen, mi meg pislogunk, mint Alice a csodák országában.
Nikolić zsenialitása abban rejlik, hogy még időben, mielőtt elsüllyedt volna a kudarcok mocsarában, felismerte a kínálkozó lehetőséget. Rájött, hogy a Szerb Radikális Párt önpusztító viselkedése és politizálása hosszú távon nem kifizetődő, a széles tömegek pedig sokkal inkább támogatnak egy mérsékelten nacionalista államférfit, mint egy olyan szélsőségest, akit egy másik szélsőséges irányít a börtönből. Mivel úgy tűnt, hogy Šešelj jó darabig nem jön vissza Hágából, a Szerb Radikális Párttal pedig nem lehet átütő sikereket elérni, megvárta, hogy bejusson a parlamentbe, majd nemes egyszerűséggel kivált a pártból, magával cipelve hűséges embereit. Megalapította saját pártját, a Szerb Haladó Pártot, és szép lassan elcsábította a radikálisoktól a nacionalista szavazókat. Miközben nem tagadta hovatartozását, egy látszólagosan ellentétes szerepet is felvett, az européer szerepét. Az európai integráció támogatása további választókat jelentett, azonban most már a másik oldalról.
A Demokrata Pártnak eközben el kellett végeznie a piszkos munkát, vagyis ki kellett szolgáltatnia Hágának az itthon hősként és hazafiként éltetett vádlottakat, továbbá szembe kellett néznie egy gazdasági világválsággal, az életszínvonal zuhanásával, miközben Tadić feje felett pallosként lógott Koszovó. Ha egy mondattal is beismerte volna, hogy Koszovó elveszett, az azonnali politikai bukást jelentett volna. Nikolić pedig lassan tisztára mosta magát, kikacsintott az Európai Néppárt felé, Orbán Viktorral a Szerbiában élő kisebbségekről tárgyalt, sőt megleckéztette a Kárpát-medencei magyargyűlölő pártvezéreket azzal a kijelentésével, miszerint mi sem természetesebb, hogy Magyarország minden magyar védelmezője, mint ahogy az is magától értetődő, hogy Szerbia is minden szerb védelmezője. Növekvő népszerűségén az sem rontott, hogy éhségsztrájkja inkább nevetség tárgya volt, mint kényszerítő eszköz. Sőt, a szerb társadalom egy részében tiszteletet ébresztett, hogy öt napig nem evett, se sokat, se keveset, csak infúziót kapott, majd vizet ivott, mígnem húsvétkor elfogyasztott egy tojást Irinej pátriárkával.
A májusi választásokkal megtörtént az elképzelhetetlen. Az örökös másodikból első lett. Nikolić tanulva elődje hibájából, átengedte a párt vezetését alelnökének, Aleksandar Vučićnak, aki rövidesen kormányt alakított a választások legnagyobb győztesével, Ivica Dačićtyal, aki korábban belügyminiszterként megduplázta népszerűségét. Az új kormány összeállt és ott folytatta, ahol elődje abbahagyta, de ami fontosabb, a belügyminiszter sikerreceptjét alkalmazva Vučić leszámolást kezdett a szervezett bűnözéssel és az oligarchiákkal, miközben a DP lassan elemeire kezdett bomlani. A szegénységben megedzett polgár pedig mit sem gyűlöl jobban, mint a kétes úton meggazdagodott üzletembert, kiváltképp, ha egyes pártokkal is kapcsolatban állt.
A népszerűségi indexek ma homlokegyenest mást mutatnak, mint egy évvel ezelőtt. A legnépszerűbb párt a Szerb Haladó Párt, a legnépszerűbb politikusok pedig Vučić (48 százalékos támogatottsággal), Dačić (37) és Nikolić (36). Nincs ebben nagy csoda, hacsak nem lehet csodának nevezni a politikusok teljes megtérését, színeváltozását. Nikolić a szerb nemzet atyjaként megfontolt lépéseket tesz, hanukára gyertyát gyújtott és a toleranciáról beszélt, megkegyelmezett két temerini fiúnak, jövőre pedig remélhetőleg fejet hajt a 44-es magyar áldozok előtt. Dačić nem győzi ismételgetni, hogy Koszovó elveszett, Vučić meg rács mögé juttatta Szerbia legnagyobb mágnását.
A jelek szerint a jelenlegi hatalom törekszik egy másik lehetetlen megvalósítására, amihez tovább kellene növelniük a népszerűségüket. Ismerve a nemzet nacionalista lelkületét, egyedül egy magát nacionalistának tartott személy nyomhatja le a nemzet torkán a Koszovónak nevezett békát, és kezdheti meg a társadalom átnevelését anélkül, hogy újból lángba borulna Szerbia. Nikolić a héten adott interjújában meg is jegyezte, hogy a koszovói kérdést a mandátuma alatt kell megoldani.
Azt, hogy mindezt tudatosan teszik-e, vagy mert a történelem kereke, vagyis a Nyugat nyomásgyakorlása készteti rá őket, nem tudni. Különös változások zajlanak a szerbiai politikai életben, s ismerve a főszereplők múltját, az ember nem tud szabadulni attól az érzéstől, hogy színjáték az egész, de úgy tűnik, Nikolić a helyes utat választja.
