2024. április 26., péntek
SZEDERINDA

Mennybemenetel a parkban

A téli park padja előtt egy pár csizma. Szépen egymás mellé állítva, ahogy a régi szállodák folyosóján a szobák ajtaja előtt szokás volt kitenni a lábbelit. Vagy ahogy a Mikulásnak készítjük ki a cipőnket. Eme parki pad előtt álló csizmapár kopottas, de még egészen jó állapotban. Ilyeneket még jobb házakban se dobnak ki. Hát még azokban a házakban, ahonnan ide a pad elé megérkezett ez a csizmapár! Ide megérkeztek, megérkeztek ebbe a téli parkba, s itt a pad előtt, a pad felé fordulva a volt gazdájuk vagy kilépett belőlük, vagy csak így letette s itt felejtette őket. Esetleg szántszándékkal itt hagyta. Ezen egy kicsit elcsodálkozom, mert nem olyan időket élünk, hogy egy jó, még használható csizmapárt csak úgy otthagyjanak vagy ottfelejtsenek a parkban. Körülnézek. A park üres, kifagytak, kifogytak belőle az emberek. Süt ugyan a nap, de foga van. Erősen fagypont alatt állunk. Vagyis állok én egymagamban a pár csizma előtt a dermedt parkban, s lassan, de már előre borzongva az esetleges látványtól, a pad fölé boruló fára emelem a tekintetem. Megkönnyebbülten állapítom meg, hogy nem lóg rajta a csizma volt tulajdonosa. Pedig ahogy a pad felé fordulva kilépett belőlük, hogy felhágjon a padra, s onnan a kötelet átvesse azon a kinyúló vastag ágon... De mégse ezt tette... vagy már levágták volna a kötélről, levágták a kihűlt, megmerevedett tetemet, elszállították, de a kihűlt csizmákat a sietségben itt felejtették? Még följebb emelem a tekintetem, föl, egészen a fa hegyéig, tán csak nem ült oda fel, s onnan vigyorog most le rám a tréfás kedvű csizmás? De üres a fa is, mint a park, ágai csupaszak még csak egy árva madárka se didereg az ágain, nemhogy egy meglett férfiember, mert a pad előtt hagyott csizma felnőttcsizma és férficsizma. Hát akkor hova tűnhetett? Még följebb emelem a tekintetem, föl a megdermedt, téli égre, s ott magasan a fa felett, ég és föld között, a távozóban, fölfelé úszva, megpillantom azt, akit keresek, ebben a pillanatban ő is észrevesz engem, megüdvözölt arccal integet, majd harisnyás lábával (mindkét harisnyájának a sarkán lyuk) nagyot rúg a levegőbe, mintegy elrúgva, kirúgva magát a föld maradék vonzásköréből, diadalmasan emelkedik fölfelé, immár csak akkora kerek pont, mint a harisnyája sarkán a lyuk, majd véglegesen eltűnik a végtelen magasságban. Elment, fölemelkedett, hogy ráhagyja meleg lábbelijét egy nálánál még szegényebbre.