Meglepő, hogy elhunyta óta eltelt bő három évtized ellenére egyetlenegy történész sem vállalkozott Josip Broz Tito életművének értékelésére. Ehelyett elárasztottak bennünket a pletykaízű, áltörténelmi irományok, amelyek az utolsó Habsburgnak titulálják a néhai államfőt azzal a szándékkal, hogy kigúnyolják, vagy nem szláv, idegen, osztrák vagy lengyel származására célozzanak.
Még ebben sem eredetiek. Fejtő Ferenc Budapesttől Párizsig című önéletrajzában ismertette Titóval való 1953. évi találkozóját. Azt írta, hogy „tiszteletet parancsoló külseje, energikus viselkedése mély benyomást tett rám. Nem különben az a nyilvánvaló öröm, amellyel a Habsburg-uralom egyik örökösének szerepét játszotta”. Tito Habsburg-komplexusát elemezte Száraz György Kossuth-díjas író, történész, akit 1952-ben titoista szervezkedés, fegyver-és robbanóanyag rejtegetésének hamis vádjával életfogytiglani börtönbüntetésre ítéltek, s négy év raboskodás után, 1956 szeptemberében szabadon engedtek.
Az Utolsó Habsburg? című tanulmányában azt fejtegette, hogy „a Habsburg tartományban született Tito a k.u.k. őrmesterként tanúja volt a Habsburg birodalom széthullásának. Az orosz hadifogságból kiszabadulva, Jugoszláviát kommunista előjellel akarta egyesíteni. Jobban akarta csinálni az osztrákoknál. Ennek ellenére nem tudott menekülni sorsa elől, hogy az utolsó Habsburg legyen”.
Az utóbbi időben megjelent két önéletrajzi jellegű kiadvány sem segítette elő Tito és Jovanka Broz, a kettőjük közötti eddig feltáratlan szövevényes viszony jobb megértését. Dr. Predrag Lalević, a marsall számos udvari orvosának az egyike. Mert etikátlannak tartom, eleve fenntartással fogadom, ha egy orvos páciensének titkairól fecseg. Munkája olvasmányos, adomái szórakoztatóak. Ennyi. Nem több ennél.
Dr. Lalević az ismeretlenség homályából bukkant fel, és kétlem, hogy művével beírta volna nevét a halhatatlanok elképzelt könyvébe.
A másik önéletrajzíró, Blažo Mandić ismertebb, hiszen több mint negyed évszázadon át Tito tanácsadója, mi több, néhány beszédének szerzője. Közlése szerint Jovanka Broz azt bizonygatta neki, hogy Milovan Đilas róla mintázta meg Egy erkölcs anatómiája (Anatomija jednog morala) című írása hősnőjének alakját. Nem valószínű, hogy a memoáríró pontosan rögzítette e párbeszéd tartalmát. Közismert ugyanis, hogy Đilas politikai, szociológiai és irodalmi mérce szerint egyaránt értékes művében ha nem is nevezte meg, védelmébe vette Peko Dapčević ünnepelt partizánparancsnok színésznő feleségét, akit az új osztály kiközösített, megbocsáthatatlan bűneként róva fel hivatását, fiatalságát, a férj és feleség közötti csaknem harminc év korkülönbséget.
Kik álltak e becstelen, erkölcstelen hajsza élén? Đilas több csoportba sorolta őket. Az elsőbe azokat, akik nőszervezetekben felelős tisztséget töltöttek be, s szóbelileg a nemek közötti egyenlőséget, a nők fokozottabb társadalmi szerepvállalását hirdették. A másodikba azokat, akik fiatal korukban megvetették a burzsoá erkölcsöt, s élvezték a szexuális szabadság örömeit, s most azokat az erényeket kérték a színésznőn számon, amelyeket önmaguk nem gyakorolták. A harmadikba azokat, akik a színésznői hivatást azonosították a k...va fogalmával. Đilas nem tette ki a három pontot, a nyers, durva kifejezést használta. Milyen képet festett a szerző az új elit tagjairól? Képmutatóak, erkölcstelenek, feslettek, álszentek, alpáriak. Csoda-e, hogy a jeladás után, mint a veszett kutyák estek Đilasnak, s évekre fűtetlen magánzárkába záratták?!
Hogyan ismerkedett meg Tito harmadik feleségével? A számos közkeletű elmélet közül Mandić annak a szószólója, mely szerint Jovanka egészségügyi feladatokat végzett, s főparancsnokának szeme megakadt a líkai csinos partizánőrnagyon. Mások úgy tudják, hogy Aleksandar Ranković belügyminiszteri minőségben megbízható partizánlányokat toborzott az Udvarba. Ötven közül ötöt mutatott be Titónak, akinek választása Jovankára esett. A harmadik változat úgy szól, hogy Ivan Krajačić, a szovjet titkosrendőrség, az NKVD megbízottja intézte el, hogy Jovanka Tito közelébe kerüljön. E teljesen megalapozatlan koholmány szerzői híresztelték, hogy Jovanka orosz kém.
Emlékiratokról szól a történet, s ha nem tűnik szerénytelenségnek, hadd elevenítsem fel személyes élményemet. A JKSZ valamelyik kongresszusán, amelynek sem témáját, sem megtartásának évét emlékezetem nem rögzítette, buzgón jegyzeteltem, amikor arra lettem figyelmes, hogy azok az izmos, megtermett legények, akik különleges készüléket illesztettek a fülükbe, a főbejáratnál levő előcsarnok felé rohantak. A pánikszerű riadalmat az akkor már elhunyt elnök özvegye keltette, aki ismételten azzal próbálkozott, hogy személyesen tájékoztassa a panasz- és folyamodványügyi bizottság tagjait az őt ért sérelmekről.
Akkor még a közvélemény nem is sejtette, hogy Jovanka asszonyt a kiközösítettek sorsa sújtotta, honnan tudhatták volna ezt a kongresszusi palota körül többszörös gyűrűt alkotó rendőrök, akik nagy megtisztelésnek érezték, hogy személyesen elkalauzolhatták a bejáratig. Az épületben szolgált magasabb beosztású rendőrök a beavatottak közé tartoztak, s nem engedték a bizottság elé az ország egykori első asszonyát. Nem tuszkolták ki, szoros gyűrűt fontak köré, és begyakoroltan a kijárat felé tartottak, autóba ültették, s a kongresszus folytatta történelmi jelentőségű munkáját, amelynek sem tartalmára, sem időpontjára nem emlékszem, bármennyire is töröm a fejem.
Miért bukott meg, miért viszonyultak iránta olyan durván, embertelenül, méltatlanul, ezek azok a kérdések, amelyek megválaszolásával eddig a memoár- és történetírók adósak maradtak.
