Alig néhány hete, a múlt hónap végén, augusztus 29-én ünnepelhette volna ötszázhetvenhatodik születésnapját Csezmicei János, alias Janus Pannonius (1434–1472), latin nyelven alkotó humanista költőnk, a magyar világi líra első név szerint is ismert alkotója és kiemelkedő képviselője, ha ugyan hús-vér ember megérhetné ezt az életkort. Tomboló tinédzserkoromban nekem is személyes kedvencem volt a szerző több igazán pajzán verse, köztünk az Orsolyának ágyékáról (De vulva Ursulae) című is, amelyben így fogalmaz: „Édes a nyelved, a hús puha rajtad, az arcod is ékes, / Tetszik minden ized, Orsolya, – aktus előtt. / Csak ha reád fekszem, hiszem én, hogy kútra feküdtem, / Fütykösöm akkora lyuk várja, hogy elveszek én. / Hasztalanul keresem, de sem alja, sem oldala nincsen, / Mintha körülvenne: víz meg a tág levegő. / Ebben a nagy lyukban vergődöm, a célom elérni – / Ó, boldogtalan én! – már soha úgy se fogom. / Mit se segít farod mozgása, a fojtogató kar, / Sem, hogy a vállaimon csapkod a combod, a láb. / Minden kárba veszett: mellem lihegése, veríték, / Érzem, megszakadok, fájnak a csontjaim is. / Orsolya, adjon az ég vagy kellő méretű férfit, / Vagypedig ágyékot, mely szerelemre való.” (Csonka Ferenc fordítása.)
Janus Pannoniusnak ezeket az itáliai epigrammáit akár versciklusnak is tekinthetjük, hiszen lényegében egyenes ági leszármazottja, folytatása ennek másik költeménye, amelyik magyar tolmácsolásban az Ismét Orsolya mindzsójáról címet kapta (eredetiben pedig csak De eadem címen ismert…): „Mint amilyen magasan nyúlik föl az égbe Olympus, / kétszer olyan mélység nyílik öledben elém. / Ekkora barlangot nem ugatna be Cerberus, és nem / foghatná be kilenc ággal a Styx vize sem. / Váltani testvérét nem húzná semmi ki Castort, / s Alcidest sem erő, s ének a Tráciait. / Hogyha a Főisten, ki felülről szórja a három- /csúcsú s cyklopsok-verte tüzes nyilakat, / ismeri ezt a lyukat, nyilván a gigászokat ebbe / szórja, ahogy Coeust és Iapetust is ide. / És ha Apolló ismeri már, Tityust is ide zárja: / újra-növő máját tépje a saskeselyű. / Plútó is szívesen látná itt annak az ötven- /torkú kígyónak tátogató fejeit. / Ám, ha az összes szörny itt egybeszaladna is, órjás / mindzsód félig sem lenne velük, kicsikém.” (Csorba Győző fordítása.) Érdekes kifejezés, mellesleg, ez a mindzsó is, ami nem elsősorban a szerző, mint inkább a fordító korának és környezetének, nyelvezetének szlengjéből eredeztethető…
Úgy tűnik azonban, Janus Pannoniusnak furcsa, különös élményei lehettek a versekben megszólított Orsolyával, avagy Ursulával, és szokatlan, mégis tartós kapcsolat fűzhette hozzá, ha már ilyen mélyrehatóan foglalkozott vele, s minden bizonnyal rendszeresen vissza is járt hozzá, tehát alapvetően a kedvét lelhette benne. Erről tanúskodik az ugyancsak Orsolya ágyékáról (és ugyancsak De vulva Ursulae…) címen ismert kétsorosa is, amelyik akár egy segélykiáltásnak is beillenék: „Elnyel Orsolya kútja teljesen már, / elveszem, ha te nem segítsz, Heraklész.” (Csonka Ferenc fordítása.) Mindez persze csak azért jelenthet – látszólagos – kuriózumot, mert Janus Pannonius nemcsak a reneszánsz kor kiemelkedő lírikusa volt, hanem papi személy is egyben, Pécs püspöke, mondhatni papköltő. Vagy püspökköltő, ha létezik egyáltalán ilyen kifejezés…
Mondom, tomboló tinédzserkoromban nagy kedvenceim voltak ezek a pajzán, igencsak erőteljes szexuális töltettől túlfűtött versek. Többször – sőt rendszeresen – előfordult, hogy (duhaj…) társaságban (hajnali részegségben…) fennhangon szórakoztattam, vagy ha úgy tetszik, hát (talán inkább…) untattam és idegesítettem környezetemet fejből felmondott veretes soraikkal. Később azonban, egy Orsolya nevű leánygyermek édesapjaként már jobbnak láttam félretenni a kötetet, a könyvespolc szélébe/végébe, és nemhogy fennhangon, de még szordínóval sem idézgetni. Van ez így, kérem szépen, jobb helyeken is, megesik az ilyesmi mással is, ha akarata ellenére is megkomolyodik az ember…
Két évvel ezelőtt történt aztán, hogy újratemették Csezmicei Jánost: megbocsátotta az egyház a költő „fiatalkori kilengéseiként” aposztrofált pajzán verseit Janus Pannoniusnak – mondta el akkor, 2008. október 20-án Mayer Mihály megyés püspök, a szertartás előtt egy nappal. Az alapításának ezredik évfordulóját egy évvel később, 2009-bn megünneplő Pécsi Egyházmegye nagyságához méltóan kívánta örök nyugalomra helyezni egykori, sorrendben huszonötödik püspökét, megbocsátva fiatalkori kilengéseit, pajzán verseit. Mayer Mihály megyés püspök ezt azzal indokolta, hogy „ifjúként a divatnak hódolt, aztán benőtt a feje lágya, és akarta a társadalmat vezetni, szervezni. A szenteket is a tökéletesedésük folyamatában vizsgáljuk, nem azt nézzük, milyenek voltak fiatalon”. Mondhatni, megkomolyodnak ők is…
Janus Pannonius bűnbocsánatot nyert tehát, de azt az Orsolyát, avagy Ursulát, akihez fiatalkori versei szóltak, vajon ki vigasztalja meg?
