Csak anekdotaszinten ismerem a történetet, a forrását pedig egyelőre nem tudom ellenőrizni, ezért magam is csak feltételes módban adom tovább… De akkor is érdekes. Az anekdota szerint tehát valamikor a múlt század ötvenes éveiben, Magyarországon, a Rákosi-rendszer „fénykorában”, a nagyon okos pártvezetők elhatározták, hogy kiirtják nyelvünkből az LY-t. Ez egyébként is csak egy imperialista csökevény, amelyik összezavarja a dolgos munkáskezeket, és felbolygatja az elkötelezett munkásosztálynak az osztályharc fennköltségébe vetett hitét… vagy mijét…
Mert ki is lenne képes megtanulni, helyesen és pontosan, hogy mikor kell LY-t használni, s mikor érhetjük be egy egyszerű J-vel?! Meg aztán miért is terhelnék ilyesmivel a sokkal jobb sorsra érdemes nebulókat éveken át az oskolákban, ahelyett, hogy inkább az eszmei-politikai oktatás fejlesztésével irányítanák őket az egyetlen üdvözítő, a kommunista internacionálé és Sztálin elvtárs által kijelölt útra???
Történt tehát, hogy összehívták a kor legjelesebb nyelvészeit, vitassák már meg, oldják meg, hogyan lehet megvalósítani a Központi Bizottság által jegyzett pártdirektívát. Az idős, becsületben és tudományos kutatásokban megőszült professzorok csak hümmögtek-hámogtak, amikor szembesültek a feladattal. Kis idő múlva egyikük felállt, és bicegő, öreges léptekkel kisétált a terem végébe, ahol jól látható, hatalmas betűkkel felírta a táblára: ERDÉJ.
Ismétlem és hangsúlyozom, a történetet csak anekdotaszinten hallottam, egyik kollégám mesélte ebéd közben a Thököly úti kínai vendéglőben, nagyokat nevetve, esélyem sem volt ellenőrizni szavainak hitelét, de akkor is érdekes… Meg egyébként is: miért ne adna hitelt az ember barátja szavainak?! A politikai komisszárok és pártvezetők pedig – állítólag –, amikor meglátták a feliratot a táblán, azonnal közölték, hogy köszönik szépen, most már mindenki hazamehet.
Így hát továbbra sem erdéji, inkább „csak” erdélyi az a másik kollégám, aki a minap kérdezte – bevallom: kissé furcsálkodva ugyan –, hogy „mit jelent nálatok, a vajdasági magyaroknál az a szó, hogy patika?” Kissé összevontam szemöldököm a kérdés hallatán, de persze azonnal értettem, hogy miről van szó. „Ugye, te most nem a gyógyszertárra gondolsz…” – kezdtem válaszom. Egy Szabadkára készülő székelyudvarhelyi ismerősét vitte ki nem sokkal korábban kocsival a pályaudvarra, és az utazás ürügyén ilyen nyelvi érdekességekről beszélgettek. „A patika szót nagyon gyakran használják tornacipő értelemben” – böktem ki végül.
Néhány évvel ezelőtt, A 4-es metróra várva című elbeszélésemben magam is feljegyeztem néhány sort hasonló témákról: „Ja! És Orsit arra is figyelmeztetni kell majd, hogy itt szelotejpet (cellotape), vagy a legjobb esetben ragasztószalagot itt aztán hiába is keresne, mert azt celluxnak mondják. Bezzeg, ha erről még idejében szólt volna valaki szegény Matkovićnak... Isten nyugosztalja! Őt is... És még: ha a patikáját keresné, könnyen gyógyszertárba küldhetik, s nem értik majd, miért használ birtokos jelzőt, de a tornacipőjét egészen biztosan nem adják majd a kezébe...” (A 4-es metróra várva, találat a zEtna webmagazin oldalain: http://www.zetna.org/zek/folyoiratok/111/palocz.html.)
Az ilyen jellegű nyelvi mazsolák közül örök kedvencem marad, amikor otthon, Zentán azt mondják az emberek:
– Megyek a banyába.
Vagy:
– Megkaptam a beutalót a banyába…
Hogy hovaaa?!... Üvölteni tudnék ilyenkor…
Igen, ugye, már mindenki számára világos: a kanizsai gyógyfürdőről van szó. A banya kifejezés ellenben a magyar nyelvben – általában pejoratív értelemben – öregasszonyt jelent, és azt már nyugodtan a nyelvromlás és az igénytelenség számlájára írhatjuk, ha a vajdasági magyar emberek a hétköznapi beszédben a fürdő jelentésű szerb banja kifejezés nyomán újabb, nem várt jelentésbővüléssel halmozzák el.
Az meg aztán már igazán kínos is tud lenni, ha az ily módon nyelvünkbe került szavak és tartalmak alapján azonosítanak bennünket erdéji, azaz erdélyi (vagy más…) kollégáink.
