„Levesek készülnek porból / Így lettem én is ’67 nyarán / Ettem a fáról, és attól / Nem megy a rejtvény, nekem sem talán” – énekelte Lovasi András a Kispál és a Borz zenekar régi dalában. Hát igen, én ugyan négy évvel később, 1971 telén lettem, még ha ugyanúgy kevertek is ki abból a bizonyos porból, mint a zacskóleveseket. Mert mi már az a nemzedék voltunk, amelyik úgy nőtt fel, hogy tíz perc alatt bármit meg tudott főzni – gyakori kevergetés mellett.
A konyhával való barátkozásom azonban csak jóval később, akkor kezdődött igazán, amikor egy ízben feleségem többnapos szemináriumra utazott a horvátországi Hvar szigetére. Néhány nap múltán jelentkezett bennem először az a furcsa érzés, hogy ennék már valami – valami igazi – főtt kaját, de már késő este volt, fáradt is voltam, a tévében foci ment, nem volt kedvem kimozdulni a városba, hogy beüljek valahová vacsorázni.
Tanácstalanul ácsorogtam néhány percig a konyha közepén, mire megszületett bennem a nagy elhatározás. Mondom, összeütök én valamit gyorsan... Kinyitottam a hűtőszekrényt, s mindabból, amit odabent találtam, főzni kezdtem... Amolyan úri szabó módjára, aki hozott anyagból dolgozik.
Már vagy egy félórája főzőcskéztem, két gólról lemaradtam emiatt, sőt a bíró már le is fújta a meccset, amikor az én vacsorám még mindig nem hasonlított semmire. Úgy tűnt, hogy nagyjából megfőtt már minden, amit beletettem, de valahogy túl hígnak látszott, mint aminek túl sok felesleges leve van, és mégsem leves. Leönteni persze nem lehetett, mert akkor már inkább szűrni kellett volna... Ha meg ott állok a tűzhely mellett azt lesve, hogy mindez elpárologjon, nemhogy másnap reggelire, de még ebédre sem készül el. Ekkor villant az agyamba, hogy igen, rántást kellene tenni rá... Bele! Vagy mi...
Jó ötletnek tűnt, de akkor még fogalmam sem volt, hogyan lássak hozzá. Egyszerűen nem tudtam rántást csinálni. Gyorsan beszaladtam a telefonhoz, hogy felhívjam egyik barátom feleségét. Megkérdezni, hogyan tovább. Amikor közölte, hogy asszonya lányos estét tart a barátnőivel valahol, egy világ dőlt össze bennem. Nem lepődött meg a kései híváson (annyira már ismer), sőt amiatt sem reklamált, hogy ilyenkor bolygatnám asszonyát, ehelyett inkább megkérdezte, hogy miben segíthet. Gyorsan előadtam neki a problémámat: fő a kaja, s most érkezett el az a pillanat, amikor rántást kellene rá tenni, nekem meg egyszerűen fogalmam sincs, hogy az miből áll. Annyit hallottam, hogy besűrűsíti az ételt.
„No, akkor most emberedre akadtál: milyen rántást akarsz csinálni, fehéret vagy pirosat?” – kérdezte barátom. Nem bánom én, ha lilát is vagy hupikéket, csak mondjad már, mert minden kifut! Vagy még rosszabb, odaég…
Nem futott ki, a kaja is elkészült, sőt még ehető is lett, a sebtében összedobott rántással együtt. Bevacsoráztam hát. Persze dicsekvésre nem sok okom volt... Szerencsére, az alkotás receptjét, aminek jószerivel még nevet sem sikerült adni, elnyelte a jó szándékú, megkönnyebbülést hozó feledés.
Barátomat persze ott helyben megeskettem, hogy erről a beszélgetésről soha az életben senkinek nem fecseg. Később azonban én sem tudtam titokban tartani. Amikor feleségem hazaérkezett a szemináriumról, és elmeséltem neki konyhai kalandozásaim történetét, előbb csak fetrengett a nevetéstől, később azonban már görcsös rángatózás is kerülgette. A hahotázástól. Meg a romokban heverő konyha látványától. Négy nap múlva minden szükséges óvintézkedés mellett eltávolítottuk róla a kényszerzubbonyt...
Felépülése után kezdett tanítgatni a konyhaművészet rejtelmeire, s rántástól vakulásig csak főzőcskéztem. Később azonban már a konyha környékéről is kitiltottam, amikor én vetettem be oda magamat. Van ez így kérem, amikor a tanítvány túlnő a mesterén...
