Kedves hangú hozzászólást, mondhatni kételyt fogalmazott meg néhány héttel ezelőtt a Magyar Szó honlapjának egyik kommentelője, a hozzászólásait csak Gabby nicknéven jegyző Sörös Gábor, aki – mint mondja magáról – hobbiból a TiszaWeb internetes portál és csevegő adminisztrátora, egyébként pedig „egyszerű munkanélküli”, amikor Thomas Frank Heaphy (1813–1873) angol festő római kalandozásairól meséltem ugyanezeken az oldalakon (Az ókeresztény katakombák mikroklímája, Magyar Szó, 2010. május 29.). A brit művész az örök városban kiépült föld alatti járatrendszerben keresett hitelesnek tekinthető, a kezdeti kereszténység korszakából származó Jézus-ábrázolásokat, amelyeket a Megváltó kortársai készíthettek, akik között talán akadt olyan is, aki személyesen láthatta, találkozhatott vele. Ha valaki akkoriban lerajzolta, vagy kőbe véste valamelyik katakomba falán Krisztus alakját, ennél hitelesebbnek tekinthető ábrázolást keresve sem találhatnánk. „Hát a torinói lepel az semmi?!” – tette fel a kérdést bejegyzésében a Gabby nevű kommentelő.
Nem, dehogyis! Természetesen a torinói lepel sem semmi… Csak egészen más! A torinói lepel jelentőségéről – a Pray-kódexszel összefüggésben – alig néhány héttel korábban meséltem ugyanitt (Művészettörténeti guberálás, Magyar Szó, 2010. április 30.). És habár Heaphy vállalkozásában sokkal több volt a szubjektív tényező – a reprodukciók elkészítése vízfestékkel (hiszen a fotográfia akkoriban még gyerekcipőben járt…), a skiccek, vázlatok hitelessége, vagy éppenséggel a katakombák korának meghatározása –, mégis, a mai napig is sokkal egyöntetűbb eredményeinek pozitív értékelése, mint a torinói lepel hitelességének elfogadottsága. Ebből ered az is, hogy tudományosan máig sem mondják ki, hogy Jézus testének lenyomata látható a vásznon; ehelyett inkább úgy fogalmaznak: a Lepel Embere.
Mindezt persze megalapozta az is, hogy 1988-ban úgynevezett C14-es vizsgálatokat, vagyis radiokarbonos kormeghatározást végeztek a lepel anyagán. Ezt az eljárást sokáig tévedhetetlennek hitték a szakemberek. A vizsgálatok a lepel anyagának keletkezését az 1260 és 1390 közötti időszakra tették, ez pedig – átmenetileg – cáfolni látszott a feltevést, hogy valóban ez a vászondarab lett volna a Megváltó halotti leple. Azóta már kiderült, hogy az évszázadok során az anyagra rakódott baktériumok egy szabad szemmel nem érzékelhető, és műszerekkel is csak nehezen azonosítható réteget képeznek a felületén, amelynek vastagságától függ, hogy milyen mértékben zavarja meg a C14-es vizsgálatok eredményét. A radiokarbonos kormeghatározás továbbá nem hatékony olyan esetekben sem, ha zsír vagy olaj kerül az anyagra. Közismert ugyanakkor, hogy a leplet olajban mosták ki, hogy eltüntessék a károsodás nyomait, miután 1532-ben megpörkölődött egy tűzesetben a Savoyai család Chambéry várának kápolnájában. Annak ellenére, hogy a világi tudományok már cáfolták a C14-es vizsgálatok eredményeit, változatlanul sok a kétkedő a lepel hitelességével kapcsolatban, és ha mérvadó lehet ebben a tárgykörben a véleményem, hát úgy hiszem, hogy mindig is sok lesz; ezt a kérdést vélhetően sohasem lehet majd mindenki megelégedésére tisztázni. Talán nem is kell. Ennek ellenére ez az ereklye Jézus Krisztus szenvedésének, sőt – a hívők szemében – feltámadásának is tanúja, a világ egyik legértékesebb relikviája. Sokan azért sem ismerik el hitelességét, mert ellenkezik a világnézetükkel. És ne feledjük (mert ma már ezt sem tekinthetjük marginálisnak…), hogy a bulvármédia is nagyban hozzájárul nemcsak a tudományos eredmények, de a művészettörténet és a hit kérdéseinek elferdítéséhez is. Az egyik – önmagát tudományosként meghatározó – amerikai televíziós csatorna például nemrég sorozatot készített arról, hogy a torinói lepel igazából Leonadro da Vinci (1452–1519) alkotása. A műsorban azt bizonygatták, hogy az ereklyét az itáliai polihisztor készítette; egy áttüzesített dombormű felhasználásával égette a vászonba a képet. Mindegy is, ne részletezzük, hiszen ez még a radiokarbonos kormeghatározás eredményeivel sem egyeztethető össze. Felejtsük hát gyorsan el…
A torinói lepel eredetét több magyar kutató is vizsgálta. Boda László teológus, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem nyugalmazott tanára – akivel már több ízben készítettem magam is interjút ebben a tárgykörben – az ereklye egyik legjelesebb ma élő magyar kutatója. Boda 1996-ban kezdte kidolgozni az eredetkutatás filozófiáját, a makkabeusi kortól Heródesig, és ekkor került látókörébe a Torinóban őrzött vászondarab is. Kutatásai során igyekezett minél hitelesebben rekonstruálni a Lepel Emberének vonásait, munkájáról 2000-ben, a témában rendezett orvietói világkongresszuson összegyűlt szakemberek előtt is beszámolt, és rekonstrukciós képeit is bemutatta. Isabel Piczek, az 1941-ben született, magyar származású, Los Angelesben élő festőművész pedig azt vizsgálta, hogy Leonadro – vagy bárki más – készíthetett-e a vászon anyagára anatómiailag hiteles negatív képet. Talán mondanom sem kell: természetesen ő is arra jutott, hogy teljességgel kizárt ennek a lehetősége. Vagy említhetjük Víz László kötetét is, amelyik eddig összesen tizenkét kiadást ért meg (saját példányom ezek sorából: A torinói halotti lepel, Ecclesia Könyvkiadó, Budapest, 1984.). Magyarországon pedig az utóbbi időben több nagy sikerű előadást is tartott a témáról Pályi Gyula, az olasz Modenai és Reggio Emiliai Egyetem kémiaprofesszora. A Budai FehérFekete című lap, a ciszterci diákszövetség budai osztályának tájékoztatója így számolt be január 11-i, budapesti előadásáról: „Kézenfekvő, hogy a keresztény képzőművészet fő célja Jézus Krisztus minél hitelesebb és meggyőzőbb megjelenítése. Sok évszázadon keresztül hagyománnyá vált, hogy ilyen alkotásokban Jézust karizmatikus kisugárzású, középkorú, erőteljes férfiként ábrázolják, akinek külseje, hajviselete, szakálla, öltözete olyan, amilyennek a közel-keleti megjelenést a művész elképzeli. […] A torinói lepel, amennyiben valóban Jézus Krisztus képét mutatja, hatalmas segítséget nyújthat e téren, különösen, mióta (1898) fotográfiák készültek róla, amelyek jobban mutatják a képet, mint az eredeti. Hitelességéről azonban még szenvedélyes viták folynak.” Szorosan ehhez kapcsolódnak Pályi professzor szavai, amelyeket egy interjúban mondott el egy korábbi előadása alkalmával, amikor a lepel hitelességét firtató kérdésre úgy válaszolt: „Kutatóként minden eredményre nyitottnak kell lennem, de úgy vélekedek, hogy valószínűbb az, hogy hiteles, mint, hogy nem, és ez nem hit kérdése. Világképem ugyanúgy teljes lesz, ha kiderül, hogy hiteles, mint ha ennek ellenkezője.”
Talán ez lehetne az adekvát válasz Gabby kérdésére is.
