„Európa csendes, ujra csendes, / Elzúgtak forradalmai... / Szégyen reá! lecsendesűlt és / Szabadságát nem vívta ki. // Magára hagyták, egy magára / A gyáva népek a magyart; / Lánc csörg minden kézen, csupán a / Magyar kezében cseng a kard. // De hát kétségbe kell-e esnünk, / Hát búsuljunk-e e miatt? / Ellenkezőleg, oh hon, inkább / Ez légyen, ami lelket ad. // Emelje ez föl lelkeinket, / Hogy mi vagyunk a lámpafény, / Mely amidőn a többi alszik, / Ég a sötétség éjjelén. // Ha a mi fényünk nem lobogna / A véghetetlen éjen át, / Azt gondolhatnák fönn az égben, / Hogy elenyészett a világ. // Tekints reánk, tekints, szabadság, / Ismerd meg mostan népedet: / Midőn más könnyet sem mer adni, / Mi vérrel áldozunk neked. // Vagy kell-e még több, hogy áldásod / Ne érdemetlen szálljon ránk? / E hűtlen korban mi utósó / Egyetlen híveid valánk!” – jegyezte fel Petőfi Sándor 1849 januárjában, Debrecenben keltezett Európa csendes, újra csendes… című költeményében.
Tinédzserfejjel, serdülő ifjoncként, amikor még az iskolában tanultunk az 1848/49-es forradalom és szabadságharc költőjének életútjáról, sokáig kiemelt kedvencem volt ez a vers. Meg aztán később is – talán éppen ezért – erősen kötődtem hozzá.
De a jelek szerint, nemcsak én szerettem – és szeretem – Petőfinek ezekeket a kiábrándult, s mégis lelkesítőnek szánt, a kontinenssel feleselő sorait, hiszen például kiváló megzenésített változat hallható belőle a Fonográf együttes 1985-ös, A búcsú című élő duplaalbumán, Szörényi Levente búcsúkoncertjének felvételén is. És kalandos históriája van annak is, hogy ez a dal az adott korban egyáltalán felkerülhetett egy hivatalosan, az akkor még egyetlen magyar, állami hanglemezkiadó vállalat gondozásában megjelent hanghordozóra. De itt ez már egy másik történet lenne, amelynek részleteit nem keverjük most ide… Egyébként is focivébé van, most mindenki meccseket néz, meg kellene hát próbálni talán darázskürtön előadni, darázskürtre áthangszerelni ezt a dalt. Érdekes lenne hallani, mire jutnánk vele… Igen, darázskürtön, mert ez a manapság oly sokat emlegetet vuvuzela magyar neve.
Megfújjuk a darázskürtöt, a varázskürtöt, aztán hadd szóljon az Európa csendes…
Ekkor már – amikor Petőfi Sándor ezeket a sorokat versbe szedte – viszonylag rosszul állt az 1848/49-es forradalom és szabadságharc szénája. Habár a harcok második esztendejének első néhány hónapjában a magyar honvédség jelentős katonai sikereket ért el – az úgynevezett tavaszi hadjárat idején –, visszafoglalta az ország jelentős részét és bevette Budát, majd április 14-én kimondták a Habsburgok trónfosztását, a forradalmi Magyarország mégis egyre jobban elszigetelődött abban az Európában, amelyet Petőfi is ostorozott versében, mert elcsendesült a harci zaj, és sorra kihunytak a forradalmak lángjai. I. Ferenc József, az akkor még fiatal osztrák császár belátta, hogy saját erejéből nem tud fordulatot kicsikarni a harctereken. Ezért május elején megalázkodva ugyan, de Oroszországtól kért segítséget. I. Miklós cár pedig épp a törökökkel készült összemérni katonai erejét, ezért pont jókor jött neki ez a megkeresés, amellyel növelhette hazája súlyát és befolyását a kontinensen, és fenntarthatta a számára kedvező európai status quót. Más kérdés, hogy abszolutista uralkodóként egyébként sem szívlelhette a forradalmakat, ezért feltételezhetjük, hogy ha nem is készült volna a török ellen, akkor sem nagyon ellenkezik, amikor Ferenc József felkeresi őt. A két uralkodó így végül 1849. május 21-én, Buda bevételének napján egyezett meg Varsóban arról, hogy az orosz hadsereg szerepet vállal a szabadságharc leverésében. A történet folytatásához pedig ma már méltóságteljesen megörökített, mégis szomorú emléknapok kötődnek, Aradtól Segesvárig és vissza…
Habár a csatatéren elesett, a nép nem akarta elveszíteni költőjét, s ahogy nemrég meséltem is erről ugyanezeken az oldalakon (Petőfi Boszniában, 1883-ban, Magyar Szó, 2010. június 5.), nemcsak verseinek és életművének tiszteletével emlékezett rá, hanem még nagyon sokáig kaptak szárnyra híresztelések arról, hogy hol itt, hol ott bukkant fel, hol meg egy egészen más helyen vélték felismerni alakját. Szó se róla, szélhámosok is szép számban akadtak, akik visszaéltek az egyszerű emberek hiszékenységével. Akárhogy legyen is azonban, megpróbáltam összerakni Boldizsár Dénes székelyföldi tanító töredékes élménybeszámolójának hiányzó mozaikkockáit. A Bácskai Hírlap 1898-as számában publikált feljegyzés 1991-es másodközlésének kollázstechnikája miatt ugyanis a cikk egyes sorai vagy egyáltalán nem, vagy csak töredékesen olvashatóak. A felismerhető szövegfoszlányok között jelöltem a hiányzó részletek helyét. Előre szólok, megterhelő olvasmány ez így, ezért csak egy rövidebb részletet mutatok most meg belőle: „Alig érkeztem meg délelőtt, már a dél... […] vonattal több, mint hétszázan indultunk […] …ba. […] 1882. év deczember 23-tól kezdve [..] …em, miket kellett kiállanom, azt […] csupán ama menetelésünkre […] Focsa felé 1883. már… […] volt kirendelve […] …sztül előörsi […] szá… […] elővéd […] mint őrve… […] válasszak ma… […] velük eléje.” És így tovább…
A székelyföldi tanító tehát, aki 1882 decemberében tartalékos katonaként érkezett Boszniába, majd egy hosszabb menetelés után, a következő esztendő márciusában jutott el az ország mai, montenegrói és szerbiai határának közelében fekvő Foča városába, 1883-ban a település feletti hegyekben vélte azonosítani a szabadságharc költőjét. Boldizsár Dénes beszámolójának hitelét sem megerősíteni, sem cáfolni nem tisztem, már csak azért sem, mert Petőfi útjai kiszámíthatatlanok. Fújjuk hát meg tiszteletére a darázskürtöt, a varázskürtöt, hadd szóljon az Európa csendes… Mert lehet, hogy épp ma azonosítja őt valaki a szurkolók között.
