1984-ben úgy döntöttünk, Alaszkába is ellátogatunk. Ekkor a csapatot öcsém és a bosnyák erősítette, akinek a 83-as út annyira megtetszett, hogy nem kellett neki kétszer mondani, jön-e velünk. Jött elsőre. Sőt. Mivel az előző évben sem sikerült túladnunk DODGE kombinkon, mely a blues túrát szolgálta, János udvarában várt ránk, Torontóban. Egy komoly gonddal kevesebb, és akkor még a költségekről nem beszéltünk. Ezt az autót is 1200 US $ vásároltuk és még egy nagy kalandra bizonyára megteszi. Ki lett benne a termosztát cserélve, a hűtője felújítva. Három utazó embernek kényelmes. Első utunkon megtanultam egy életre, Amerikában csak amerikai autóval szabad utazni. Főleg, ha használt a járgány. Minden más megoldás, javítás esetén méreg drága.
A repülőtéren János már rutinszerűen várt bennünket, mi meg, mint akik visszatérnek a jól ismert környezetbe, otthonosan mozogtunk. Néhány nap előkészület után nekivágtunk a kalandnak. Engem mindig vonzottak a nagy hegyek, ezért a MT MC KINLEY, Észak Amerika legmagasabb csúcsa volt a kitűzött cél. Napi 800-1000 km távolság megtételét terveztük be, és addig tartottuk is az erős tempót, amíg Kanada szelídebb részein vágtunk át. Így érkeztünk meg British Columbia festőinek is beillő tájain áthaladva, FORT Nelson városkába, ahol úgy döntöttünk bevásárolunk az útra. Erre számtalan tábla figyelmezteti a vándort, aki beljebb merészkedik a vadonba, hogy a következő hely, ahol benzint, vagy egyéb szükséges holmit vásárolhat, az ötszáz mérföldre lesz. MILOVAN annyira belejött előző utunkon, az önmaga által felvállalt könyvelésbe, hogy ezen az úton is minden tételt kivétel nélkül, aprólékosan, kis naplójába vezetett. Megálltunk egy jól ismert nagyobb bevásárló központ előtt és mi ketten, öcsémmel elindultunk vásárolni. A bosnyák, még mindig megszállottan tanította önmagát angolul, így ő maradt a kocsiban. Fél óra csámborgás után, a hatalmas üzletben, miután már mindent megvettünk, az egyik polcon banán kiárusításra lettünk figyelmesek. Tíz kiló került egy dollárba. Ezt nem hagyhattuk annyiban és vettünk tíz kilót. Mikor az autóhoz értünk a hatalmas mennyiségű banánnal, MILOVAN elképedve nézett ránk, mi a nyavalyát akarunk ennyi déli gyümölccsel? Meghibbantunk? Vagy csak megvesztünk? Mondjuk neki, 1$ került az egész. Ekkor, mint aki nem érti, visszakérdez. „Mennyibe?” Mondjuk neki, mutatjuk, hogy csak egy icike-picike dollárocskába. „Ja, az, más, akkor mennyetek vissza, és hozzatok még 10 kilót.” Mi meg mentünk. Amikor ezzel is megérkeztünk, csak annyit kérdezett, maradt-e még? Mondjuk, igen. Akkor nem szabad ezt a lehetőséget kihagyni és ezt a rendkívüli gyümölcsöt itt hagyni. Mehettünk a következő tízesért. Így vágtunk mi neki Alaszka meghódításának, harminc kiló banánnal. Az üzletben, mikor már harmadszor jelentünk meg a kasszánál az egy dollárunkkal, felettébb gyanúsak lettünk. A vicc kedvéért megjegyeztük, van a kocsinkban egy csimpánz és követeli a finomságot. Mondtuk ezt a bosnyáknak is, aki azonnal értette a célzást és kontrázott a maga módján. De már nem küldött még egyszer vissza, hanem kaján mosollyal könyvelte el a kiadásokat. „ZA BANANE SVEGA TRI DOLARA! TO JE POSAO. KAPITALIZAM, IMA DA PROPADNE. TO JE SLATKA DIVERZIJA SA BALKANA.”
Mondjam vagy ne? Egész úton, Alaszka felé, banán, banánnal és a megjegyzések. „DAJ ZA PROMENU BANANE. HOĆETE ZA DESERT BANANE?” Abban az évben nem ettem több banánt. Még ma is óvatosan kezelem a témát, ha netán ráfutok. Az biztos, hogy én ritkán veszek ebből a rendkívüli gyümölcsből, és ha a gyerekeim érdeklődnek, miért? Elmesélem nekik a történetet. Ma már nem kérdezik, miért nincs banán a házban.
A táj, amin át, haladtunk, valóban a vadon, a szó igaz értelmében. A YUKON folyó kanyargó völgyében vezet az út és mi néha megpihenve, előkaptuk a horgászbotot. Még néhány kisebb halat is fogtam, amit megsütöttem volna a kocsin kívül, de drága öcsém medvefóbiája olyan erősen és kitartón hatott, hogy a végén már benn vacsoráztunk. Tény és való, ezen az úton rengeteg vaddal találkoztunk, főleg szarvasok különféle fajtái, de akadt olyan is, amikor egy fekete maci, mit sem törődve a feléje közeledő járművel, csámborgott át a neki megfelelőbb oldalra. Ekkor az öcsém diadalittasan felkiáltott: „Láttátok? Mondom én, hogy mindenhol előbukkanhatnak. Kinn nem eszünk többé. A szag oda vonzza őket!” Alig lehetett megnyugtatni.
Egy fontos dologról azonban megfeledkeztem, mielőtt még elértük volna a Sziklás Hegység vidékét. Két napot, egy hétvégét CHINOK MONTANABAN töltöttünk, de erről külön kell írnom, mert az eset és a szereplők is megérdemlik.
