Az áprilisi parlamenti választás, a Sargentini-jelentés elfogadása és a Munka Törvénykönyve decemberi módosítása, ha szelektálnunk kell, akkor ezt a hármat kell kiemelnünk 2018 legfontosabb magyarországi politikai eseményeként.
Voltak más fontos történések is – a CEU amerikai diplomát kiadó részlegének a távozásáról meghozott döntés, az MTA finanszírozása körüli még lezáratlan vita és a jobboldali médiaorgánumokat tömörítő Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány megalakítása –, amelyek hosszabb ideig uralni tudták a politikai közbeszédet. Egyikük sem vetekedhet azonban az áprilisi választás utáni harmadik kétharmad jelentőségével, a Magyarország ellen bevetett „atomfegyver”, a 7-es cikk szerinti eljárás elindításának történelminek mondható egyedülállóságával és a túlórakeret megnövelésének a megakadályozása örvén bemutatott ellenzéki parlamenti cirkusszal.
Volt egy hosszú távú lehetséges hatásait figyelembe véve akár a kiemelt háromnál is fontosabb történés 2018-ban, Szakács Árpádnak a Kinek a kulturális diktatúrája? című cikksorozata nyomán újból fellángoló kultúrharc, ez azonban nem közvetlenül politikai téma. (A láthatatlan szálakkal szövődő kapcsolódási pontok létezését a kultúra világa és a pártok világa között ezzel nem kívánjuk letagadni, de erről egy másik írásban legyen szó.)
HARMADSZORI FIDESZ-KÉTHARMAD
A 2018-as politikai év Magyarországon a február végi hódmezővásárhelyi időközi polgármester-választással kezdődött, amelyet Lázár János városában óriási meglepetésre az ellenzék által közösen támogatott független jelölt, Márki-Zay Péter nyert meg. Róla később egyértelműen kiderült, hogy álfüggetlen és áljobboldali politikus, az álcázás csele azonban sikert hozott, nyomában pedig föléledt a remény, hogy közös jelöltállítással mégis megverhető a Fidesz. Erről a titokban végzett egyeztetési munkáról szólt az ellenzék ezt követő másfél hónapja, a Jobbik alkudozásba kezdett a többi ellenzéki alakulattal, Vona Gábort és pártját pedig tisztára sikálta a balliberális média.
A vereség fölvillanó rémképe gondolkodásra késztette a jobboldalt is. Egy nappal Hódmezővásárhely után tartottak egy médiatörténeti jelentőségű Sajtóklubot az Echo TV-n. Ebben hirdette meg Bayer Zsolt az ismét százezreket megmozgató hetedik Békemenetet, és itt hangzott el Bencsik András sokat idézett mondata, hogy „abba kellene hagyni ezt az elemi iskolai szintű sorosozást (…), a magyar társadalom ennél intelligensebb”. (A Demokrata főszerkesztője nem Sorost mentegette, hanem a Fidesz kampánypropagandáját bírálta.) A választásig eltelő hetekben egymás után szólaltak meg az aggódó belső kritikák és javaslatok a jobboldalon.
Április 8-án azonban jött az újabb, most a másik oldalt lesújtó döbbenet, a harmadszori Fidesz-kétharmad. Az ellenzék azóta is keresi önmagát, Vona lemondott, Szél és Hadházy lekerült az LMP éléről, és megalakult a Jobbikból kiváló Mi Hazánk Mozgalom. A jobboldalon pedig elhalkult a belső bírálat hangja.
AZ ATOMFEGYVER ELINDÍTÁSA
A Sargentini-jelentés elfogadására szeptemberben került sor. Kezdettől fogva tudott volt, hogy a baloldali, zöld és liberális tömb az Orbán-ellenes néppárti képviselők támogatásával meg fogja szavazni a kizárólag csak magyar ellenzéki forrásokból és a kormánnyal ellenséges nem kormányzati szervezetektől tájékozódó, a magyarországi jogállamiság helyzetével kapcsolatban elképesztő állításokat megfogalmazó dokumentumot. A kérdés csak az volt, hogy sikerül-e a Judith Sargentini által javasolt, a sajtóban atomfegyvernek nevezett 7-es cikk elindítása, ahhoz ugyanis kétharmados többség kellett.
Tudták, hogy nem lesz meg a kétharmad, ezért hozattak egy határozatot a képviselő-testület jogi szolgálatával, hogy a tartózkodó szavazatokat nem kell figyelembe venni, mintha a tartózkodás nem állásfoglalás volna. Így aztán bár szorosan, de meglett. Így ítélte el a magyarországi jogállamiság helyzetét a jogérzéket és az igazságérzetet semmibe véve az Európai Parlament.
TÁMADÁS FÜTYÜLŐVEL
A rendszerváltás óta nem ért meg olyat a magyar parlament, mint december 12-én, amikor arról szavazhattak a képviselők, hogy éves szinten megnöveljék-e 150 órával a munkavállaló hozzájárulásával kiszabható túlórák számát. Két nappal előtte még szabályos obstrukcióval próbálkozott az ellenzék, az MSZP, a DK és a Párbeszéd képviselői csaknem háromezer módosítási javaslatot nyújtottak be, a parlamenti munka megbénítására irányuló kísérletet azonban a házelnöknek sikerült elhárítania egy bizottsági döntéssel, amire hivatkozva a kormánypárti képviselők egyetlen csomagban szavazták le a háromezer módosítási javaslatot. Következett a szavazás napja, és ekkor visszatértek azok az idők, amelyeket több mint száz évvel korábban látott az Országház, például 1912-ben, amikor a véderőtörvény meghozatalát akadályozta minden eszközzel az akkori ellenzék. Ez az első Balkán-háború kitörése előtt néhány hónappal és két évvel az első világégés kitörése előtt történt, tehát pontosan azokban a vészterhes időkben, amikor már minden nyitott szemmel járó ember tudhatta, hogy bármikor az Osztrák–Magyar Monarchiát is érintő, világméretű konfliktus törhet ki.
Tisza Istvánt választották meg házelnökké május 22-én, hogy az erőskezű politikus letörje az obstrukciót. A válasz ez ellen a lépés ellen másnap az volt, hogy a szocialisták utcára hívták az embereket, a történelemkönyvekbe vérvörös csütörtök néven bevonuló, hat halálos áldozattal járó tömegmegmozdulást kíméletlenül szétverte a kivezényelt rendőrség és katonaság. Június 4-én az obstrukciót letörő Tisza István elfogadtatta a kivezettetett ellenzékiek tiltakozása ellenére a megkésve meghozott, hadsereget megerősítő törvényt. (Üzenetértékű jelzés, hogy nyolc évvel később ugyanezen a napon írták alá a Magyarország sorsáról döntő trianoni békediktátumot.) Három nappal később az Országgyűlésből kitiltott ellenzéki képviselő, Kovács Gyula a parlamentben három lövés adott le Tisza Istvánra, a negyediket a saját fejébe. (Egyikük sem halt meg.)
A mostani, a parlament téli záróülésén végrehajtott obstrukció és rendbontás, bár sok hasonlóságot mutat, egészen más volt. A vele együtt megszervezett tüntetésben az ország karácsonyfáját felgyújtani akaró tüntetők voltak erőszakosak, nem a rendőrök, az ülést le lehetett vezetni anélkül is, hogy a parlamenti őrség kivezette volna az Országgyűlés munkáját akadályozó képviselőket, a miniszterelnökre pedig csak fütyülővel „támadt rá” Szabó Tímea, a Párbeszéd képviselője.
A kérdés viszont azóta is ott tornyosul előttünk: ha így zárult a parlament téli ülésszaka, vajon a tavaszi hogyan fog kezdődni? Az is nyílt kérdés, hogy mi lesz a december 12-én induló és ezen írás készülte közben még mindig zajló, a színes forradalmak jól ismert módszereit alkalmazó, sokszor a rendőrattak kiprovokálására törekvő tüntetéssorozatnak a végkimenetele.
