Az én világbajnokságom

Előtérben a fizikum

Az elmúlt egy hónapban kétségkívül jó volt futballrajongónak lenni. Négyévente a világ figyelmét egy hónapig csak és kizárólag a labdarúgás köti le, (többé-kevésbé) nélkülözzük a politikát, a búslakodást, s csak a sport örömeire figyelünk. A családban ilyenkor nem kérdés, hogy mit nézünk, szóba sem jöhet semmilyen sorozat, a csoportkör utolsó fordulójában még az is megtörtént, hogy egyszerre két készüléken követtük az eseményeket, fiatal munkatárs lévén pedig még a laptop-mobiltelefon kombináció is ott lapult előttem, hogy a legfrissebb információkkal és statisztikákkal felvértezve körmöljem az összefoglalókat és az elemzéseket. Június közepén úgy vágtam neki a 2018-as oroszországi vb-nek, hogy végre nagybetűs focit láthatunk majd nap mint nap, július végén azonban kissé csalódva nyilatkozom a tornáról. A kezdőlöket mindenképpen jólesett, hiszen alaposan meglepett a házigazdák teljesítménye – még ha „csak” egy Szaúd-Arábia ellen is játszottak. Aztán ott volt a Spanyolország–Portugália mérkőzés, amelynek első pár percéről lemaradtam, ezzel az első gólt is kihagytam, utána viszont éber szemmel faltam minden megmozdulást. Ha egészen őszinte akarok lenni, az említetteken kívül talán három mérkőzést tudok még kiemelni. A Franciaország–Argentína és a Belgium–Japán találkozó is különleges volt, valamint természetesen a döntő.

A játék képét illetően csalódottságomat kell kifejeznem, mert úgy vélem egyre kevesebb látványos technikai elemet tapasztalunk, sokkal inkább előtérbe kerül az általános atleticizmus és a fizikum. Egy jól összerakott csapat okos taktikával könnyedén meglepetést kelthet, a stratégák (értsd: szövetségi kapitányok) húzásait mindig érdeklődve figyeltem. Éppen ezért úgy gondolom, hogy a franciák megérdemelten lettek vb-győztesek, mert rendkívül pragmatikusan formálták önmagukat a torna során. A döntő másnapján azért éreztem egyfajta ürességet, de pár pillanat után már maximálisan a még két hétig zajló Tour de France-ra fókuszáltam.

Fehér Miklós

Ázsia az erkölcsi bajnok

Egy nappal az oroszországi világbajnokság befejeződése után még nagyon frissek az élmények, a szurkolók nagy része még a vb-győztes francia válogatottról, a nagyot menetelő horvátokról és az időnként látványos dolgokat művelő belga csapatról beszél, vitatkozik. Számomra a 21. labdarúgó-vb igazi győztesei az ázsiai válogatottak voltak. Az öt ázsiai csapat közül ugyan egyik sem tudott kimagasló eredményt elérni, a legnépesebb földrész képviselői azonban ezúttal is példát mutattak a világnak lelkesedésből, küzdeni tudásból, a játék iránti alázatból. A japán válogatott tagjai a belgák elleni nyolcaddöntő után, melyet 2:0-s vezetés után, egy 94. percben kapott góllal veszítettek el, képesek voltak arra, hogy kitakarítsák maguk után az öltözőt, és a patyolattisztaságú helyiségben elhelyeztek egy orosz nyelven írt „Köszönjük!” feliratú táblát. Csak elképzelni tudjuk, hogy egy hasonló fiaskó után egy-két balkáni vagy dél-amerikai válogatott játékosai mit tettek volna az öltözővel. A dél-koreai együttesnek ugyan nem sikerült továbblépnie a csoportból, Szonék azonban az ázsiai foci történetének egyik legfényesebb fejezetét írták meg azzal, hogy az utolsó csoportmeccsükön, a becsületükért küzdve legyőzték a regnáló világbajnokot.

A perzsák is büszkék lehetnek a nemzeti együttesükre, az iráni válogatottat ugyanis csak néhány centi választotta el attól, hogy a csoportkör utolsó fordulójában legyőzze az aktuális Európa-bajnok Portugáliát, és bejusson a legjobb tizenhat közé.

Gianni Infantino, a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség elnöke a torna utolsó napjaiban az nyilatkozta (mondhatott-e mást?), hogy ez a mostani volt minden idők legjobb vb-je. A FIFA-vezér szavaival azóta is sokan vitatkoznak, talán nem is alaptalanul. Ez egy eléggé színtelen-szagtalan vb volt, melyen ugyan születtek látványos gólok, és láthattunk szép megoldásokat is, de újra bebizonyosodott, hogy egy hosszúra nyúlt, fárasztó szezon után a világ legjobbjai sem tudnak maradandót alkotni. Igaz, hogy vérprofik, de ők sem robotok.

Kazi Zsolt

A grund

A vb idején 70 évessé lett Kű Lajossal sokat beszélgettem a régi idők focijáról. Természetesen mindig az érdekelt, hogy miért volt a magyar labdarúgás mintegy fél évszázadon keresztül meghatározó tényező ebben a sportágban, s a hosszadalmas és mélységekig elemző magyarázat helyett egy szóval lerendezte a dolgot: a grund. Vagyis, a nincstelenségben, a kilátástalanságban nem volt más, mint ez a játék. „Iskola után már dobtuk is le a táskákat, s naphosszat, egész évben csak azt a labdára hasonlító kerek valamit kergettük. Amikor először kaptunk a lábunkra szöges cipőt, és bőrlabda volt előttünk, csak úgy szálltunk a pályán, senki nem állíthatott meg bennünket” – emlékezett vissza gyermekkorára a nagy bohém.

Az életminőség javulása azt hozta magával, hogy immár minden magyar gyerek kezében a mobiltelefon éktelenkedik, s nyomják azt naphosszat ahelyett, hogy a pályán lennének. Eltűnt a magyar foci, eltűntek a régi legendák, de újak születtek.

Ha megnézzük a most befejeződött világbajnokság elődöntőseit, akkor azt látjuk, azok a csapatok érvényesültek, amelyeknek a soraiban csupa színes bőrű fiatal játékos van. S vajon mit csinál egy hátrányos helyzetű fiatal a londoni Sohóban és más angol gyáripari város szegénynegyedében, vagy épp a párizsi Banlieue kellős közepén, netalán a marseille-i Bougainville metróállomás környékén, esetleg a 2017-es brüsszeli robbantásos merénylet kapcsán elhíresült Molenbeek kellős közepén? Vagy drogot árul, vagy pedig a grundon űzi a pöttyöst. Ezért van az, hogy Franciaország lett a világbajnok, Belgium meg a bronzérmes, s ezért jutott az elődöntőbe Anglia is. Mert a válogatottjai a grundon tanulták meg ezt a játékot.

Számomra külön rejtély Horvátország. Bevallom, a Šuker-féle nemzedék után nem hittem volna, hogy még egyszer ilyen magasságokban lesz e kis nemzet focija. Most ugyanez aggaszt, mert ennek a generációnak ez volt zenitje, de már lelki szemeim előtt látom, hogy a történelmi ezüst után Zágráb sikátoraiban és még a spliti ríván is minden srác a focilabdát kergeti majd, s egy ügyes vezetéssel újra nagy csapatuk lehet a szomszédainknak.

Laták István

A meglepetések tornája

Ha valaki megkérdezi tőlem, miről marad számomra emlékezetes az idei világbajnokság, kapásból rávágom: a meglepő eredményekről, az úgymond nagy csapatok bukdácsolásáról. Az egész az argentin–horváttal kezdődött. Biztos voltam benne, hogy a dél-amerikaiak megnyerik a találkozót, de mint sokan mások, én is tévedtem. Messiék rejtély maradnak a számomra. Világbajnoki esélyesként meglepetésre csak az utolsó percekben tudták kiharcolni a nyolcaddöntőt. Az más kérdés, hogy ott összeszedték magukat, de a tökéletes gépezetként működő francia válogatottal szemben ez kevés volt.

A németek még rosszabbul jártak, hiszen már a csoportkört sem élték túl. Valahogy talán sorsszerű ez, hiszen az utóbbi időben a regnáló világbajnokok sorra leszerepelnek.

De nem győztek meg a brazilok sem. Neymar alapjában véve többet színészkedett, mint focizott. Jó lenne, ha visszatérne eredeti mesterségéhez, mert szerény véleményem szerint jelenleg közelebb áll az Oscar-díjhoz, mint az Aranylabdához.

A spanyolok is megérnek egy külön misét. Amit játszottak, nagyon hasonlít a Barca stílusára, azzal, hogy a katalánoknál összehasonlíthatatlanul jobb támadók vannak elöl, és sokkal több az improvizáció. Engem ez az „ezerkétszázötven” passzon alapuló játék egyáltalán nem kötött le. Semmi újdonság, semmi meglepő nem volt benne.

A döntőben a horvátoknak szurkoltam, akik kétségkívül a torna legkellemesebb meglepetései voltak. Szerintem erőn felül teljesítettek, biztos, hogy játékerőt tekintve voltak náluk jobb csapatok is, de másik olyan válogatottat, amely ennyire szívvel-lélekkel játszott volna, nem láttam. Megérdemlik az ezüstérmet.

Ahogy a franciák is az aranyat. Nem ők játszották a legszebb focit, de a legeredményesebbet igen. Az egész tornán csak egyszer voltak hátrányban, akkor is csak tíz percig az argentinok ellen. Egy olyan válogatott nyert világbajnokságot, melynek minden egyes tagja pontosan tudta, mi a dolga. Fegyelmezetten betartották a kapott utasításokat. Ennél több nem is kell egy torna megnyeréséhez.

Bartha Áron

Identitás, egység, (Európa?)

A világméretű sportesemények – vb, olimpia stb. – mindig felszínre hozzák az adott kor meghatározó társadalmi feszültségeit, problémáit. Ez természetes, mi több, helyénvaló. Szükség van érzelmi feloldásokra. Nehéz lenne valami bizarr kísérlet révén kimutatni, mihez vezetne egy világ nagy sportrendezvények nélkül. Oroszországban vb-t rendezni a jelenlegi nemzetközi körülmények között, 2018-ban – borítékolhatóak voltak a labdarúgáson jócskán túlmutató témák.

Jelen esetben főleg az, vajon visszatér-e a Medve a világ jelképes (kereskedelmi, közgondolkodási fősodratú) vérkeringésébe? Emellett a nemzeti ellentétek (Szerbia–Svájc?!…, Ukrajna helyzetének kérdése – lásd: Domagoj Vida odaajánlotta az oroszok elleni győzelmüket…) is forrtak. Nem beszélve azokról a kevésbé hivatalos megjegyzésekről, amelyek a nemzeti válogatottak játékoskereteinek összetételét firtatták…

Tisztán a foci színvonalát tekintve bátran kijelenthető, hogy az utóbbi idők egyik, ha nem a legjobb tornáján vagyunk túl. Már a csoportkörben meglepetések érték a szurkolókat – a németeket nyilván pofon vágta a Nationalelf korai búcsúja, s legtöbben Lengyelországot is a nyolcaddöntőbe képzelték előzetesen –, a nagy izgalmak pedig többségében izgalmas meccseken folytatódtak a rájátszásban. Spanyolország a házigazdától, Argentína a franciáktól, Svájc Svédországtól kapott ki – ezután valójában már csak a brazil búcsú számított váratlan eredménynek, ám a belgáktól idén bárki kikaphatott szégyenkezés nélkül.

A csapatszellem uralta a vb-t, méghozzá az az egység, amely Oroszországban (…) százszor többet jelentett egy-egy sztárnál. Az egység és a hazai környezettől kapott pluszerő hozta ki az oroszokból a 110 százalékot; Uruguay „menetelése” legalább annyira múlott a szervezettségen, mint a sztárcsatárokon; a néhány klasszist leszámítva „munkásokból” összerakott Anglia kisdöntőt játszhatott, s Horvátország (minden idők legboldogabb ezüstérmese) játékát is az egyéni villogás (voltak!) helyett a fegyelem irányította. A két legmélyebb benyomást keltő gárda volt a mintapéldája a sikerhez szükséges robbanókeveréknek: a bronzérmes Belgium és a világbajnok Franciaország egyaránt rendkívüli játékosokból állt, ám mindkét gárda alázatos csapatjátékkal jutott el oda, ahova.

Antalovics Péter