A kutyabántó nem valaki, hanem valami. Egy bot, vagyis inkább egy faág. Pepe szerzeménye, már nem tudom, hol szerezte, de már régóta ott kallódott az udvarban, amikor egy nap a gyerkőc rámutatott, hogy itt a kutyabántó. Kellett egy kis átfutási idő, de azért egészen gyorsan leesett: annyit mondogattuk neki, hogy ne bántsa a kutyát, hogy természetesnek vette, az eszköz, amivel időnként próbálkozik megnevelni a csutakfarkú házőrzőt, csakis kutyabántó lehet.
Sárának is voltak hasonló nyelvújításai, csak jóval később, nem kétévesen. Péter ügyesen bánik a nyelvvel. Választékosan beszél, egész ügyesen használja az igeidőket, mondandóját mindig aktualizálja. Szokták is mondogatni, hogy le a kalappal a nevelésünk előtt. Hát… pedig, ha tudnák… Khm… Pepe már második gyerek, rá már nem jut annyi idő, mint amennyi egykoron Sárára jutott. Nagy a jövés-menés, komoly logisztika mindennap, és valahol egy időfaló szörny is lapul nálunk, szóval lényegesen kevesebbet „fejlesztjük” a kicsit. Viszont van egy nagyobb testvére, akivel sokat van együtt, rengeteg ember veszi körbe, ráadásul elég sokfélék, ő meg, mint a szivacs, szív magába mindent. Olyan átéléssel tudja mondani, hogy indítómotor, hogy menten elolvad tőle az ember. Gőzöm sincs, honnan szedte, de nagyon cuki. Sára minden egyes rezdülését nyomon tudtuk követni, egyértelmű volt, mi miből eredeztethető. Most azonban… mondjuk úgy, érnek meglepetések. (Nem, még nem káromkodik. Azt inkább én szoktam, amikor jön, és megkérdezi magától, most mit csinált, és válaszol is rá, hogy kiöntötte a tálból a borsót.)
Amúgy mindent közvetít. Vagyis inkább nagy szerencsémre mindent közvetít. Ha nem is vagyunk egy légtérben, tudom, mit csinál. Így még időben tudok ugrani, megakadályozandó egy-két házi katasztrófát. Ilyenből akad bőven. A gond akkor kezdődik, amikor a kis narrátor néhány másodpercnyi fáziseltolódással kommentálja a konyhából a kancsóból pohárba való vízöntést.
Nagy kópé. Pontosan tudja, hogy az ujja köré tud csavarni, és hogy igazából rém büszke vagyok a gaztetteire. Minden egyes disznóság kivitelezése után büszkén odajön bezsebelni az elismerést. Néha azért meglepődik, mert ha sikerül vigyorgás nélkül kibírni, és egyikünknek azért csak sikerül, bizony van irgum-burgum. Egyszerűen vannak dolgok, amelyeket nem szabad, bármilyen cukker a legényke, a cicákat nem szabad a medencében fürdetni, a kutya nem eszik fagyit, a nenit sem verheti meg a sétapálcával (légycsapóval, kockával, vágódeszkával).
Az efféle korlátozások eddig sem nyerték el fiunk tetszését, de az elmúlt napokban egyenesen hisztizik miattuk. Vagyis valami olcsó hiszti-utánzatot lejt. Méltatlankodik, és nyafog. De azt is úgy, mint akinek muszáj, vontatottan, unottan. Valamiért azzal van, hogy ettől zöld utat kap. Hát nem. Nézem, mint etológus a lisztkukacot: ilyen is van?! És közben kezdem fölkötni a gatya szárát: a meteorológusom mindig hajszálpontosan jelzi az időjárást, és a most közelítő hiszti-felleget, heves kisülésekkel járó háztáji viharokat ígér.
