Eljött az idő, hogy önmagamat idézzem! Majd meglátják: okkal. A cikk (lemásolt része) valahol a nyolcvanas évek reggelén született. Íme az idevágó rész: Hét szűk esztendőn át tengődött a Belle Vue sör jóvoltából a brüsszeli gárda. Sehol egy „esőfelhő”. De mivel ebben a városban nem babonásak az emberek, nem bízták jövőjüket az „időjárás” kénye-kedvére: vettek egy esőcsinálót!
Megbízhatót. Garanciával. A sörgyáros utánanézett, hogy az égi csatornák megnyitója valóban értsen mesterségéhez. Választottja egyszer Split felett csavart a gyertyánfából „víztócsát”. Aztán Amszterdam felett tette ugyanazt. Majd mindezt megismételte a dalmát fővárosban!
Ez már nem lehet véletlen, mondta a legfurcsább ízű sör készítője, és hajlandó volt esküdni az esővízre, annak is csinálójára. S az a nyár derekán megérkezett a „pisilő fiú” városába.
– Mister Tomislav Ivić – szólt a Belle Vue tulajdonosa –, mi nem záport várunk Öntől, de egy kiadós eső nagyon jó volna!
Erre a kis termetű Mr. nekiállt „fohászkodni”.
„Ideje és ege volt”, hát fohászkodjon. Azon ritka emberek közé tartozik, akiket csak a család és az „esőcsinálás” érdekel. Nem is csoda, hogy jóban van az égiekkel. Meg-meghallgatják „imáit” ott fenn. A közelmúltban (azaz nyolcvanban) az „imaházban” töltöttem pár napot, meg egy éjszakába nyúló estét…
Hogy kerül a csizma az asztalra?
Mielőtt leszálltam volna a repülőről, semmi különös okom nem volt szeretni vagy nem szeretni Belgiumot. Különösen nem a labda rúgásán keresztül. A szomszéd állam, Hollandia sokkal közelebb állt szívemhez. Aztán nézve Ivić edzéseit kezdtem becsülni a belga játékosokat. És amikor végignéztem az Anderlecht és a Molenbek játékát – „mellékesen említve!?” mellettem a közigazgatási miniszter ült két nagyon csinos nővel! –, kezdtem irigyelni majd mindazt, ami belga! A fogadóteremben a megnyert meccs után Ivićet úgy ünnepelték, mint valami római imperátort, amire ő nagy nyugodtan az a megjegyzést tette, hogy: „Ugye, mennyire igaz, hogy az ember nem lehet próféta saját hazájában?!” Én csak azt adnám ehhez, hogy ő még esőt sem ígért nekik!
Azt elvárták tőle. Azért hozták! Másnap készülve haza a „városban is voltam”. Valamit kellett hozni az asszonynépnek. De azt megelőzően voltam legalább három csokoládéüzletben – „személyes okokból”. Aztán a közjó-okok kerültek napirendre: minimum két kiló csokival érkeztem Belgrádba. Meg három pár női csizmával! Nem tudtam ellenállni, olyan szépek voltak.
Itthon ilyeneket nem lehetett látni sem! Nyomban megkezdődött a háború az anya és a lánya között: kié kettő és kié egy! Azóta nagyon sok víz folyt le a Tiszán. Belgium, azaz Brüsszel lett Európa fővárosa. Ivić már csak unokáit neveli. Az Anderlechtnek nagyon kellene egy esőcsináló. A belga futballt nem nagyon jegyzik. Valójában csak „átszálló állomás” a kicsik és a nagyobb klubok között.
Teniszben, nőiben persze, minden más – világhatalom ez a kis ország. Két királynője is volt (és lesz is!), meglepetésre mindketten felhagytak a versenyzéssel úgy két évvel ezelőtt. Ezt kihasználták a szerb lányok, először Ivanović, majd Janković, és mindketten (majdnem akaratlanul) voltak No. 1, azaz a világ ranglista elsői. Először Clijters unta meg a semmittevést – bár annak az aranyos kislánynak a szülése nem éppen semmittevés –, és nyomban megnyerte az US Opent. Majd az idén Henin is visszatért, bár nem szült, de elvált. A jó ég tudja csak, hogy hányszor álltak egymással szemben a múltban, s mit ad Isten, az első tornán 2010-ben a brisbane-i torna döntőjében ismét farkasszemet néztek egymással. Lehet, hogy csakis azért, mert nem voltak jelen a Williamsek? De ez nem ronthat, változtathat semmit a látottakon, mert ez egy gigászi küzdelem volt, a legjobb – különösen azért, mert ez volt az első torna az évben –, amit az utóbbi években láttam. Nem érdekes, az, hogy csináltak valami 20 duplát, mert két és fél óra alatt annyi hihetetlen szépet nyújtottak, hogy nagyon sok jeles teniszezőnő egy egész idényben nem tud annyit összehozni. De talán nem is ez volt, ami nekem a legjobban tetszett. Hanem az, hogy ez a két sportoló nem színészkedett, hanem teniszezett. Nem voltak vörös vagy fekete körmök. Nem öltöztek „báli lebernyegekbe”. Nem nyögtek és visítottak. Nem vicsorogtak egymásra és mutogatták ökleiket egy-egy sikeres ütés után. Nem kérdőjelezték meg a bírók döntéseit. Ők csak azt csinálták, amit egy sportolónak kell – játszottak, mindent beleadtak, példát mutattak. Hálás kell hogy legyen nekik minden sportmunkás, minden teniszszurkoló, azért, hogy van ismét és lesz egy ellensúly a Williams-félék (egyáltalán nem bőrszínekről szólok, azt mindenki tudja, hisz Sarapova is közéjük tartozik!) és a „többiek” között.
BASARA és a magyar szivar
Sajnos nem fogom megérni, de valakinek meg kell próbálni minél hamarabb azt, amit az angol nyelv térségében az újságírásban a következő szóval jelölnek: Syndicated. S ez azt jelenti, hogy egy és ugyanazt a cikket lehozzák különböző lapok, rádiók és tv-k. Nos nekünk, kisebbségieknek jobban kell, mint egy darab kenyér, egy ilyen igazi EGYÉN, akit más lapok – a többségi nemzet nyelvén íródó lapok – is szeretnének a hasábjaikon látni! Lehetséges, hogy ennek az ötletnek van egy másik „vége” is, azaz mi volna, ha a Szó kezdeményezne valami ilyesmit?! Azaz mondjuk meghonosítaná BASARA-t! Átvenné naponta a Danas Famozno alcímű kommentárját! Ma az ilyesmi sokkal könnyebb, mint egykor, hisz csak két műveletet igényel a számítógépen. Persze a fordítást a Szó embereinek kellene elvégezni.
A „fordítottja” az egésznek, azaz a Szóban megjelenő cikknek a fordítását is nekünk kellene elvégeznünk, hogy „megrágva” kapja a szerb lap az állandó író cikkét, vagy esetleg a tőlünk naponta kiválasztott cikket, persze a kitűzött időben.
Nos, ha ez egyik vagy másik, de a legjobb volna, ha mindkettő megvalósulna, akkor az alcímben lévő utalásra már valószínűleg volna – nem is annyira válasz, mint egy más szemszögből kapott vélemény. S bizony az Egeresi-szivarozásra sokkal jobban kell a szerb reális reakció, mint a magyar! Persze ha a tények „mellettünk” szólnak. Eszem ágában sincs belemélyedni az elnök dolgaiba, s megjátszani a védőügyvédet, már csak azért sem, mert halálos ellensége vagyok a dohányzásnak, de egészen biztos vagyok abban, hogy a belgrádi lacikonyha sültje azért készült, mert Vajdaság kibekkelt „valamit belőlük”, s a kispásztor meg felmutatta a középső ujját!
