Egy újabb év reggelén, bármennyire is mámoros az ember, talán ildomosabb volna az ezt megelőzőről, az életről beszélni, még akkor is, ha az leginkább nem egészen tökéletes. Hogy ezért kit kellene, lehetne felelősségre vonni, az egy nagyon összetett, mondhatnám, vagylagos kérdés. Már csak azért is, mert ésszerűbb volna inkább egyszerűen élni az életet, mint állandóan boncolgatni. De ki mondta azt, hogy én ésszerűbb vagyok vagy az akarok lenni (bár valaha sportcéhtársaim szerint az voltam)?! Egyébként is: viszket az a két mutatóujjam, melyekkel lepötyögtetem jegyzeteimet.
A napokban a magyar tévében egy okos hölgy mondása ragadta meg figyelmemet: „Más dolog tudni, és más dolog tenni!” Továbbá: „Kell változás, de tudni kell, hogyan nem szabad csinálni!!!” Nos, szeretném, ha ezt a két mondatot magukévá tennék mindazok, akik bármilyen pozícióban értünk, polgárokért dolgoznak. Mert ha ezt megtennék, nem történhetne meg például, hogy túlzásba viszik a „tenni”-t, azaz a vízlevezetési illetéket. Harmincmillió eurót akarnak két évre visszamenőleg kivenni a vajdasági föld megművelőinek zsebéből! És ezt a mieink, mármint a vajdasági szervek teszik. De tudjuk, hogy aztán a pénz hol köt ki (nem beszélve arról a 15 milliárdról, amit Belgrád vett ki mindenki, tehát a föld művelőinek zsebéből is). Érdekes, ugye, hogy Pajtić, a tartományi kormány elnöke – aki zentai születésű, tehát ismernie kellene a problémát – nem reagált a báni palota előtti tüntetésre. Hogy honnan jön ez a Jegyzetekbe? Hát onnan, hogy a hét elején a kutyámmal megbámultuk a tüntetőket. „Egy gondolat bánt engemet…” Nem hallottam egy magyar szót sem ott. Lehetséges, hogy voltak belőlünk, de rühellték anyanyelvüket használni. Vagy én éppen nem ott voltam, ahol a kisebbségi nyelvet beszélték.
Szerencsére az ezt a nyelvet beszélő nagypásztorunk – éppen úgy, mint a kispásztor – a 15 milliárdról igenis beszél, és nem is nagyon kertel. Rá tehát nem illik az, hogy „más dolog tudni”, de sajnos mások segítsége nélkül a „tenni”-dolog nem nagyon megy. Hogy Čanak azért nem támogatta a pásztorainkat, mert a nője otthagyta és ki volt ábrándulva a világból, vagy valamit kapott ő is meg pártja is, az majd egyszer kitudódik. De valójában ma már mindegy, mert a vonat elment, és ez nekünk nagyon sokba került.
Az egyetlen jó az egészben, hogy ez része egy nem egészen „tökéletes életnek”, ami azért még mindig jobb, mint James Dean – a címben említett – tökéletes halála. Azaz bátyjának filozofikus kérdését idézve: Létezik-e tökéletesebb halál egy 19 éves fiúnak, mint egy vadonatúj, neki külön készített Spaider versenyautóban, az autópályán óriási sebességgel, egy nagyversenyre menet összeütközve és szörnyet halva…?
Az év legnagyobb tenisz-ízléstelensége
Nem valami rendhagyó dolog a teniszben sem, hogy az év végén megválasztják a legjobbakat. Annak ellenére, hogy van hivatalos sorrend a tornákon elért eredmények alapján. Tehát tulajdonképpen dupláznak a tenisszel foglalkozó szövetség emberei és a mindenre éhes média. A hivatalos listákon Serena Williams és Roger Federer vezetett, tehát nagy meglepetés lett volna, ha valaki más végez előttük. Majdnem lehetetlen. Federer – bár nagyon furcsa évet hagyott maga mögött – egy kis túlzással utcahosszal hagyott le mindenkit. Nem volt a maga feddhetetlen formájában, sőt néhány esetben a gyarló ember szerepében is bemutatkozott, de sosem volt ízléstelen, hát még alpári! De még mielőtt rátérnék a hölgyek versenyére és a kikiáltott királynőre, hadd jegyzem meg, hogy a labdarúgásban van egy szabály (lehet, hogy csak íratlan?!): az a játékos nem lehet az év legjobbja, akit kiállítottak! Legalábbis az én időmben így volt, és ez majdnem fél évszázadra vonatkozik.
Tehát ha Serena a labdát nem üti, hanem rúgja, akkor függetlenül attól, hogy bajnok a csapata, nem lehetne az év játékosa! Persze ő üti a teniszütővel azokat a kis sárga labdákat, méghozzá irgalmatlanul, és veri leginkább minden ellenfelét, amiért aztán kapja a nagy pénzeket. Annak ellenére, hogy nemegyszer kérdőjelezték meg a nővére elleni meccseken az eredményt, Serenát kedvelte a közönség. A US Open döntőjében azonban szinte mindent elrontott, amikor egy vonalgázolásért (igaz, nagyon döntő pillanatban) begerjedt és a vonalbírónak mondott „egyet s mást”, amikért aztán elvesztett egy pontot és azzal a meccset is, a döntőt. Később valami nevetséges ősszeggel büntették meg, majd ezt megsokszorozták, de mindazt ő a mellényzsebből kifizette. Ha én a teniszszövetségben „valaki” lennék, akkor ő még véletlenül sem lenne az év kiemeltje, legjobbja, mert az, ahogy viselkedett (nemcsak akkor, hanem ma is, amikor adja a hülyét és mellébeszél), nagyon rossz példakép a fiataloknak.
A jó ló után…
Duško Vujošević nem kimondottan a kedvencem! De csak a viselkedése miatt. Mint edzőt csak részegen nem ismerném el. De talán még úgyis! S nemcsak én vagyok így vele, hanem az ókontinens legjobb edzői is, és ezt hangosan kimondták – őt választották meg az Európa legjobb edzőjének. Ilyen sem volt itt, ezen a tájon, már nagyon régen bármelyik sportban (vagy talán soha!?). Nem vagyok egészen biztos a dologban, mert nem voltam itthon egy negyed évszázadot. Tény az, hogy ez a mesteredző kilencszer nyerte meg a bajnokságot a Partizannal. Most pedig szerda este 30 pontos különbséggel nyert a Lietuvos ellen, így bejutott az Euroliga második szakaszába. Negyedszer egymás után! Ami talán nekem még jobban tetszett, az a hat és félezer szurkoló viselkedése. Egy ismerősöm szerint, aki lent volt a meccsen, nem volt semmilyen „eredetiség”, tehát trágárság a szurkolásban. Nehéz elhinni, de jó volna, ha így lenne. A Partizan csapata ezt megérdemelné, és nagy szüksége lesz rá a továbbiakban, mert mind erősebb csapatokkal fogja magát szembe találni. Tudni kell, hogy még csak ezután fognak olyan együttesekkel hadakozni, kiknek a büdzséje 5-10-szerese a belgrádi csapaténak, sőt vannak olyan együttesek, melyekben egy játékos gázsija nagyobb, mint a Partizan teljes költségvetése. Ha ehhez még hozzáadjuk, hogy Vujošević minden évben kénytelen lemondani a legjobb játékosokról, mert a klub csak azok eladásából tud fennmaradni, akkor érthető, hogy az egyébként mocskos szájú edzőt az egekig magasztalja mindenki.
– Nehéz mesterség a csodacsinálás – mondja Vujošević. – Hogy tartani tudjam saját nívómat, nap mint nap jobbnak kell lennem. Mindig a lehető legjobbat adom az edzéseken, mert azok fontosabbak, mint a meccsek. Több időt töltök a pályán, mint bárki. Nagyon sok időt szentelek az edzések elkészítésére. Ezt éberen figyelik segítőtársaim és a játékosok is. Az ilyennemű elkötelezettség, odaadás és az óriási erőfeszítés mindannyiunk részéről hozza az eredményeket.
Persze mindez sem elég a sikerhez. Tudni is kell, mégpedig sok mindent. Meg kell látni az ismeretlen játékosban a jövő sikeremberét, összhangba hozni huszon-egynéhány nem túlfizetett embert naponta. A meccs hevében megtalálni a legjobb megoldást, meggyőzni mindenkit, hogy az ő feladatuk, a sikerekhez való hozzájárulásuk a legfontosabb a csapat, a klub számára…
Nagyon hosszú ideig ezt csináltam magam is, de soha nem egy ilyen szinten. Éppen ezért süvegelem meg ezt a kövérke embert.
