Hétfő, hajnal három körül lerágom már a nem létező körmeim és azon morfondírozok, hogyan vezetek én ma még Pestre, ahol kedves tanárommal, Várady Tiborral találkozom, tíz év után újra, főleg, ha a kis ördög, Pablo, a kutyám felébred, és nem hagy legalább egy szemernyi időt aludni... amikor Del Potro térdre rogy és sír.
Nagyon megérdemelte ez a fiatal ember, gyerek, hogy eddig befektetett kemény munkája meghozza gyümölcsét, a koronát, az US Open-győzelmet, az első nagy torna győzelmét. Én személy szerint Đoković–Del Potro döntőt vártam, mert már nagyon unom Federert az egész bagázzsal, meg az összes rekordjával, főleg amióta az Australian Open döntőjében elpicsogta magát, mint egy kisgyerek, akinek elvették a játékát, és ezzel elrontotta Nadal örömét, akinek nem maradt más hátra, mint hogy vigasztalja a szerencsétlent.
De hogy Federer ekkora mázlival győzze le Đokovićot, az már több a soknál. Na, itt nem az utolsó, lába között visszaadott labdájára gondolok, hanem általában a köztük zajló mérkőzések váratlan fordulataira, amelyek szinte mindig neki kedveznek. A tököm tele van vele.
Del Potro külön vigaszt és örömöt jelentett a kora hajnali csöndben. Ha már Nolenak nem sikerült, legalább ő veri a nagy bajnokot, és majd a jövőben szeretném látni, amikor újra és újra elveri, mint paraszt az ökrét. Elég volt a Federer-érából, mint ahogyan Schumacher is már unottá tette a F1-et.
Még jó, hogy ő időben visszavonult. Viva Argentina! Viva Del Potro!
Közben a héten beindult a BL-nagycirkusz is, és mérkőzések orrvérzésig, hogy a végén a két nagy gladiátor lejátsszon egy unalmas döntőt, akár az Inter és a Barca tette ezt most szerdán.
Egy fityinget nem kapnának tőlem ezért a mérkőzésért, sőt huszonöt botot a fenekükre, a mérkőzés után. Mert az a gól, amiben ezt a sportot mérik, hol van? Elvitte a Manó? A fene vinné el Mourinhót is.
Én két csapatnak szurkolok mostanság. Az egyik a Chievo, a másik a Hoffenheim. Mit nem adtam volna, ha Ibišević nem sérül meg és rúg még húszat a tavaszi idényben, és ezzel pontot tesz a mondat végére, a többi nagyágyú legnagyobb megrökönyödésére.
Még egy gondolat a legnagyobb cirkusszal kapcsolatosan, melyet a hírhedt római császárok is megirigyelhetnének. Ebben az évadban végre van magyar bohóc is a porondon, a Debrecen jóvoltából, és ha nem vigyáznak, könnyen megtréfálhatja a többieket. Főleg, ha felvállalja azt a focit, amit most is játszott Liverpoolban. Csak így tovább, és talán az álom, a csoda folytatódik, mindannyiunk legnagyobb örömére és meglepetésére.
Ugyan mikor játszhat egy BL-döntőt mondjuk a Debrecen az Olimpiakosszal? Akkor lesz csak igazán érdekes és élvezetes ez a modern kori gladiátorok megmérettetése. Róma után a tv istene nemcsak a Colosseum környékén alakít megfelelő hangulatot, hanem az egész „tutto del mondo”
térségében.
De addig is maradnak az egyének, egy szerbiai úszónő, egy úszó, egy Nole, egy Del Potro, akik színt visznek a már unottá degradált show-bizniszbe.
Vagy a Zsiti–Kristal rangadó? Döme Laci-kommentárral? Sabla-keringővel???
