Igen, a büszkeségnapi felvonulás apropójára írom mai jegyzeteim első részét. Mert van miért – a felvonulás részvevőihez tartozókhoz döntetlenre állok! Nem ismét a szerb–francia meccsről beszélek, nehogy azt higgyék, hogy ismét fel akarok vágni! Szó sincs róla, sokkal komolyabb dolgokról van szó!
Több mint fél évszázaddal, pontosabban ötvenöt évvel ezelőtt egy egyetemista jóvoltából ismertem meg nejemet. Az illetőről később kiderült, hogy azok egyike, akik holnap felvonulnak ezernél is több rendőr őrizete alatt, hogy büszkélkedjenek másságukkal. A nejem csak évek múlva mondta el, hogy állandóan noszogatta, hogy jöjjenek el Belgrádból Pazovára, ahol tanárkodtam, mert... Nem bemutatni jött a lányt, hanem „trójai falónak” használta, mert jövendő nejem nagynénjénél laktam, ahol aztán mindent megtett, hogy közelembe jusson! Erre persze csak később jöttem rá, amikor a meglehetősen furcsa viselkedését másokkal megosztva közröhejnek lettem a tárgya. „Hát nem tudod?” S amikor látták, hogy fogalmam sincs, miről beszélnek, hetekig cukkoltak. Aztán már tudtam... És nem nagyon büszkélkedek azzal, hogy soha többé nem beszéltem vele a „Jó napot!”-on kívül. Csináljon ő, amit akar, de ne velem...!
Két évtizedre rá Sydneyben kapusproblémám volt. Erre egy skót újságíró beajánlott egy nagy nevet. Szinte nem hittem a füleimnek, hisz a skót válogatott kapusáról volt szó. S nemcsak beajánlotta, hanem „kézbesítette” is!
Frank H. arról volt egyébként híres – talán jobban idevágna, ha azt mondanám, hírhedt –, hogy az angol válogatott ellen a skót kapuban hetet kapott! De mi abban az időben nem az angol válogatott ellen játszottunk, hanem csak az olasz kivándorolók klubja, az APIA ellen, mégpedig a nagy döntőben. Frank a bajnokságban ragyogóan védett, s szinte senki nem tudta „hovatartozását”, bár egy kicsit furcsa volt, hogy az öltözőben akkor is anyaszült meztelen volt, amikor már mindenki kész volt a kifutásra. Sokan úgy gondolták, hogy ez a kabalája. S volt neki még egy-két „kabalája”, például feltornázta magát a kapu felső lécére és ott mellúszást művelt! Mindez ment a döntő előtt is, és meg voltunk győződve, hogy egy nagyot véd. És akkor valami egészen hihetetlen történt: 2:0-s vezetés után háromszor egyszerűen a labda mellé vetődött! A meccs után egy férfi karján, akinek a nyakában egy APIA-sál volt, hagyta el a pályát! Igen, ő is ott lenne holnap Belgrádban, ha még él, és „büszkélkedne”. Én pedig, ha volna puskám, lelőném, mint egy kutyát, de nem azért, mert felvonul... hanem hogy olyan olcsón eladott bennünket. Másnap meg is kapta a munkakönyvét.
Amióta létezik az ember...
Folyik az állandó harc a fény és az árnyék, a jó és a rossz, a fekete és a fehér, a győztes és a vesztes között (igaz, a vesztes a megmérettetés előtt még nem tudja, hogy ez éppen ő lesz!). Mindkettő harca, a virtuális, de a valós is jellemző a homo sapiens minden tevékenységére, tehát a sportra is, melyről leginkább beszélek jegyzeteimben. Talán semmi sem jellemzőbb minderre, mint az, ami az US Openen történt. (Az idei év negyedik, New York-i Grand Slam-tornáján.) Kim Clijsters kismama ragyogó sikere és a mosdatlan szájú Serena Williams útszéli kocsmai viselkedése. Kim mindig a szerénység, a jólneveltség, a közvetlenség megtestesítője volt. Nem hiszem, hogy bárkinek lett volna bármilyen kifogása ellene! Hacsak nem az, hogy egyszer csak fogta magát és visszavonult! Mindenki (ugyan már, kérem!) örömmel üdvözölte visszatérését. Kivéve persze azokat, akik a bajnoki címekre „előfizetettek” voltak, s most hoppon maradtak! Mondjam azt, hogy a teniszszövetség emberei kiábrándítottak, azzal, hogy „oly szigorúan” megbüntették – leléptették, de ez semmit sem változtatott a tényeken, mert már verve volt és az a tízezer dolláros bírság egyszerűen röhejes! Uraim és hölgyeim, annak a nőnek a kisujja körme alatt is több a „piszok”, mint amennyivel sújtották! Remélem, hogy az ázsiai származású vonalbíró bepereli és megkopasztja ezt a beképzelt és arrogáns rasszistát, mert vannak ám köztük is ilyenek! A tata ezt nem is tagadja... A nejem a tanúm, hogy a fenti verseny férfidöntőjére Đoković–Del Potro ütközést vártam. A fele bejött, nem éppen rossz.
Money, money, money
Igen, ez a refrénje az ABBA négyes egyik legnépszerűbb slágerének. Az az érzésem, hogy ezt választották a sportegyesületek és sportolók is közös himnuszuknak. De mielőtt még taglalni kezdeném az ilyen nemű „himnuszt”, hadd említem meg a belgrádi Marakanán történteket. Hiába volt az utolsó napokban az állandó könyörgés, a begyepesedett álpatrióták fütyülni kezdtek abban a pillanatban, amikor a La Marseillaise első akkordjai elhangzottak! Szerencsére a több mint ötvenezer néző nagyobb része „Európába készül” és tapssal neutralizálta ezeket a nem mondom ki, kiket #)*&^%$|”<, mert a szerkesztőm úgyis kihúzná! Megyek vissza a refrénhez, ami körül egyébként forog az egész világ. És ami a legérdekesebb, ezeregy vetülete van e refrénnek. Íme néhány:
Büntetik, hogy ne költhessen! Ez történt a Chelsea-vel, mert elszipkázott egy fiatal játékost. A sajtó szerint több mint egy évet nem szerződtethet új játékost. Eltalálták a milliárdos orosz tulaj legérzékenyebb pontját (nem vehet új erősítést), mert ha esetleg valami pénzbüntetést rónak ki rá, azt nevetve kifizeti!
Fizessen, hogy ne költhessen, mert úgysincs neki! Ilyen a belgrádi piros-fehér cirkusz, mely félmillióért – nem dinárért! – vett egy brazil játékost, majd kitették az utcára, de fizetniük kell az év második negyedét, ami 32 ezer kis európai bankjegy! Meg az annyira dédelgetett Deliják idegenbeli randalírozásáért hétezer eurót kell kiköhögniük...
Játssz, mégpedig sikeresen, ha be akarod hajtani a nagy „dohányt”! Ez a szerb tenisz legbájosabb Anájára vonatkozik, aki az utóbbi versenyekre csak azért megy el, hogy „köszönjön”! Sajnos ez neki milliókba kerül.
Ne bántsd a másét, mert megfognak! Ilyen aztán nagyon sokféle van. Egy, aminek hallatán kinyílik a bicska az ember zsebében, az a hír, hogy egy újvidéki nagy klub segédedzője zsebtolvajként fejte az öltözőben a játékosokat. Hogy Džajić és cimborái nemsokára felelni fognak a vádiratokban említett elsajátított milliókért. Ugyanez vonatkozik az SZLSZ egykori elnökére, akit ebben a pillanatban Montenegró nem ad ki.
Focicsömör
Nem egyszer írtam, hogy ha unalmas egy meccs, fogom magam és még a félidő előtt otthagyom a stadiont! Persze ez a tv-meccsekre is vonatkozik, már csak azért is, mert az utóbbi időben ugyanabban a pillanatban legalább három-négy csatornán rúgják a bőrt a jobbnál jobb csapatok. Azok, akik velem együtt focimegszállottak, nagyon jól tudják, hogy mennyi mindent „kellett” nézni, látni, megemészteni az utóbbi hetekben... vb-selejtezők, Bajnokok Ligája, Európa-liga, hazai ligák, kupák („nekünk”, gyauroknak legalábbis kettő!). Az ember azt sem tudja már, hogy mit látott, mit vétett el. Persze bizonyos meccsekre, bizonyos játékosokra, edzőkre jobban odafigyel! A Debrecenre már csak azért is, mert a Liverpool a kedvencem. Bravó, srácok. Az Arsenalra, mert 0:2-ről győzött idegenben. Az Inter–Barcelona mérkőzésre, mert én 1:1-et írtam be jegyzetembe a meccs előtt, de „csak” 0:0 lett! (Ugye, mennyire melléfogtam?!) A Partizant meg csak 1:2-re taksáltam, erre 2:3 lett. Kezdek öregedni... a haverjaim szerint, akiket ha megkérdeznek, ha nyögve is, beismerik, hogy a fenti eredményeket jósoltam egy nappal előbb a Duna-parti sétányon.
Még csak annyit, hogy Mourinho beállította Olaszországban a lehető legsovinisztább csúcsot: kezdőcsapatában a Barcelona ellen nem volt egyetlen olasz sem! Belissimo, signor Murinho!
