Már jó órája ücsörögtem a munkaügyi hivatal előcsarnokában, kihegyezett fülekkel az égi hangra összpontosítva, mellyel ügyintézésre szólítják a várakozó munkanélkülieket. A hivatal azonban nyilván úgy véli, akinek nincs munkája, az ráér…
Gondolatban, csak hogy valamivel elfoglaljam magam, a mai napon még teljesítésre váró feladataimat vettem számba. Nem mintha végére jutottam volna, bokros teendőim – bevásárlás, porszívózás, ebédfőzés, esti névnapi vendégek fogadása stb. – fejben összeállított hosszú listájának, de éreztem, muszáj váltanom.
És persze mi jutott eszembe? Nyilvánvalóan az élő, tudat alatt is folyton lüktető, valóságos problémám: tulajdonképpen miért is várakozom én itt?!
– Mert nincs munkád – szólalt meg egy belső hang.
– Ezzel nem vitatkozom, ez tény – szögeztem le.
– Na de mi lesz, ha nem akad hónapok, netán évek múlva sem egy számodra felvállalható, jó munka? – próbált meg ismét elbizonytalanítani a belső hang.
– Miért ne akadna?! – replikáztam én.
– Mert válogatós vagy.
– Ezt egyszer és mindenkorra kikérem magamnak! Miért lennék itt, ha nem keresném a munkavállalás bármiféle lehetőségét?
– Ismerlek, mindent azért mégsem vállalnál el. Nincs igazam?
– Mire gondolsz?
– Példának okáért, nem lennél vendéglátós éjszakai szórakozóhelyen. Vagy rúdtáncos. Vagy traktorvezető. Vagy kidobóember vagy…
– Ne sorold tovább. Csak nézz rám. Ha nem tudatosult volna benned, nő vagyok, ezért alkatilag a kidobóember, illetve a traktoros állás – ismerve a járművezetéshez való hozzáállásomat – eleve kizárt. A rúdhoz való viszonyomat pedig kimeríti az a tény, hogy rutinos tömegközlekedő vagyok, magabiztosan kapaszkodom a rázkódó buszon és a kanyarodó villamoson.
– Félre a tréfával, azért mindent mégsem vállalnál el.
– Ez igaz. De miért ne lehetnék irodista?! Egész életemben különféle irodákban dolgoztam, bár más-más munkafeladatot végeztem.
– Jó. Akkor vegyünk egy egyszerű példát. Beállsz az ilyen és olyan nevezetű kft.-hez, ahol adminisztrációs, ügykezelői munkát kell végezned. Reggel beérsz a munkahelyedre, de a főnököd már bent van, és rákérdez: talán lekésted az előző járatot? Merthogy náluk már a munkakezdés előtt fél órával illik megjelenni.
– Akkor majd megmondom, hogy időben beértem, nem késtem el, és azonnal munkához látok.
– Folytatnám. Megszoktad a reggeli kávézást. Főzöl magadnak egy jó erős feketét. A főnököd megjegyzi: látom, ez jól megy magának, ezentúl a maga feladata lesz. A gépírónő úgyis elég pocsék löttyöt készít, már számos ügyfelünk panaszkodott. Vagyis, rajtad marad a kávéfőzés magasztos feladata.
– Na és? Megcsinálom, nem esik le a gyűrű az ujjamról!
– Rendben. Aztán, kezdetnek, számlákat, ügyiratokat kell előkeresned, majd tanulmányoznod, hogy rálátásod legyen a cég munkájára.
– Ez is valami?
– Na, várj csak. Ahogy ismerlek, azonnal kiszúrsz pár helytelen számadatot, elírást, tévedést, határidőcsúszást.
– Miért? Ezzel nem teszek jót, nem lennék hasznára a cégnek?
– De nem ám! Legalábbis nem a kollégáidnak. Mert aki elkövette, azt utólag is elővehetik miatta. A dolog fegyelmit, kártérítési felelősséget vonhat maga után.
– Jó. Akkor ne vegyem észre a hibát?
– De, vedd észre. Aztán raktározd el az agyad egy félreeső zugában, hátha egyszer még jó lesz valamire. Ami már elmúlt, az elmúlt, bolygatni kár… de legalábbis számodra nem járna előnnyel. Figyelj, mert folytatom. Elkezdesz dolgozni. Mivel tisztességes vagy, ezt szoktad meg, jobban, pontosabban, de főként gyorsabban dolgozol, mint a többi, már régebben ott lévő beosztott.
– Az is baj, hogy becsületes vagyok, és korrektül dolgozom, a cég érdekeit maximálisan szem előtt tartva?!
– Igen, igen. Ez valóban olyan helyzet, amin érdemes elgondolkodni. Mármint hogy kifizetődő-e szorgalmasnak lenni… ha a többi kolléga nem az.
– Csak nem „állítanának le”?!
– Nem vagyok biztos az ellenkezőjében. Ha ugyanis te gyorsabban teljesíted azt a munkafeladatot, amit ők ez idáig kétszer annyi idő alatt hajtottak végre, abból az sül ki, hogy meg lehetne csinálni jóval rövidebb idő alatt is, de ők vagy alkalmatlanok, vagy lusták. A lényeg az, hogy kompromittálod, kényelmetlen helyzetbe hozod a közvetlen munkatársaidat.
– Azt mondod, legyek lassú, pontatlan és figyelmetlen… vagyis lojális a lusta kollégáimhoz?!
– Ez így túl nyers, ám valahol reális.
– Tehát mit tanácsolsz, mi lenne jó nekem? Ne álljak munkába?
– Ilyent én nem mondtam, de… talán virágárusnak, forgalomszámlálónak, zabhegyezőnek beállhatnál!
– Te nem vagy normális!
– Te sem!
Ebben maradtunk. De legalább egy jót beszélgettem… magammal.
Nyitókép: fotó: pixabay.com
