Élettársak

A tompa zuhanásra riadt fel megint, ami mindannyiszor úgy hangzott, mintha valaki a mennyezetről dobott volna le egy degeszre tömött, nehéz zsákot. Azt hitte, már reggeledik. De csak a fürdőszobában égett a villany, az ajtó nyitva volt.
– Icaaaa! 
Maga is csodálkozott, miért nem ugrik fel azonnal, miért nem fut végig rajta a jeges rémület, mint máskor annyiszor. Lassan lekászálódott az ágyról, ahonnan alig tíz lépés volt a fürdőszoba.
Mihály lent ült a csempén, félig feküdt, a vécékagyló és a mosógép közé szorulva. Nem kérdezte meg tőle, beverte-e a fejét; láthatóan nem, semmije nem vérzett. Azt se kérdezte, eltört-e valamije; láthatóan nem, Mihály nem nyögött.
– Na gyerünk – mondta olyan egyszerűséggel, mintha Mihály egy szakadékba rántotta volna, s mivel mindketten életben maradtak, természetes, hogy az egyetlen dolog, amit tehetnek, hogy kimásszanak onnan. A düh pokoli lángja valahol már kialudt benne; csak egy vékony, perzselő lángcsík lövellt belőle a férfi felé, akár egy dühödten tekergő kis kígyó. Mert Mihály nem mozdult, merengve nézett maga elé.
Ica nagy lélegzetet vett, a hóna alá nyúlt, s az a mindig egyformán kudarcot valló remény öntötte el egy pillanatra, hogy valami csoda folytán most maga a férfi is megmozdítja alsótestét, és neki egy mozdulattal sikerül felállítania. Minden erejét beleadva megemelte a mozdíthatatlant.
– Ne ilyen durván! – kiáltott fel Mihály. – Rohadt némber, kiszakítod a karjaimat!
– Fogd be a szád! – robbant ki Icából, s ezzel a keserűséggel telített düh máris átvette a hatalmat a helyzet felett. – Részeg disznó!
Mihály felemelte a fejét; szikrázó harag égett a tekintetében.
– Nem vagyok részeg!
Pálinkabűzös volt a lehelete, s a helyiségben vizeletszag terjengett. Ica tekintete a férfi átnedvesedett alsónadrágjára tévedt.
– Elég! Add a kezed!
Mihály a bal kezét nyújtotta felé, a jobbal a csempére támaszkodott, eleve gátolva ezzel a megmozdulás legkisebb lehetőségét is.
– Mindkét kezed! – kiáltotta Ica.
– Ne ordíts! – tört ki Mihályból. – Bár tudtam volna az elején, hogy ilyen rohadék vagy… már nem lennék itt… teeeee… csak most kezdelek megismerni…
Ica elengedte a kezét.
– Majd megismersz te mindjárt… – sziszegte. – Megyek a lapátért, azzal ütlek agyon… és vége lesz… vége lesz…
Végigvillant az agyán, mi lenne, ha megtenné. Nem tűnt bonyolultnak: három-négy csapás a fejére, a harmadiknál már biztosan elhallgatna, a vére telespriccelné a fürdőszobát, a lába elnyúlna a kádig, a feje Ica lábai előtt heverne, ömlene belőle a vér, s a világosbarna csempéken lassan piros térkép rajzolódna ki a csöndben. Aztán hívná a rendőrséget… Mi mást lehet tenni ilyenkor?
– Menj innen! – vágta el Mihály dühös hangja a gondolatait. – Majd kimászom én egyedül is!
Ica megfordult, otthagyta, a nappaliba ment, az asztalhoz, fölkapott egy kekszet a műanyag tálkából, rágcsálni kezdte, föl-alá járkált, megkönnyebbült, hogy néhány percig látnia sem kell a férfit, azon törte a fejét, hogyan emelhetné fel valahogy másképpen, valami cseles módon, amire még sohasem gondolt, de talán csak azért nem, mert a dühtől ilyenkor az eszét veszti, pedig van megoldás, csak föl kell fedeznie, hagyni a tehetetlenséget a fenébe, vagy mégis megragadni a hónaljánál, nem törődni azzal, hogy ordít, s ha megmozdítja, valahogy kicsusszanthatja a fürdőszobából, mert ki tudja, mióta fekszik ott a csempén, vizes alsónadrágban, s ha felfázik, még inkább meggyűlik vele a baja, hogy ott enné meg a fene, de nem eszi meg, soha meg nem történik, amit ilyenkor dühében egyértelműen kívánni szokott, hogy ott üssön bele a ménkű, a tüzes istennyila, ahol van, ahova esett; rágcsálta a kekszet, a másodikért nyúlt, a harmadikért. 
A fürdő felől halk mocorgás hallatszott.
– Na jó – mondta az asszony, mintegy megállapításképpen, s határozott léptekkel indult visszafelé. 
Mihálynak vagy húsz centit sikerült haladnia, a feje a fürdőszoba küszöbén kívül lógott, a hátán feküdt. 
– Most fel fogsz ülni – mondta Ica parancsolóan. Fogta a szennyeskosarat, kivitte a hálóba, így nyert annyi helyet, hogy a férfi mellé állhasson. Megragadta a kezeit, egy rántással felültette, majd gyorsan a háta mögé állt, a lábaival tartotta, hogy el ne dőljön.
– Emeld a segged! – kiáltott rá, a hóna alá nyúlva ismét; Mihály eszelősen jajgatott, ám az asszony úgy tett, mintha nem hallaná; egy-kettő-három, a harmadik mozdulatnál majdnem a küszöbig értek; ekkor Icának a karjaiba hasított a fájdalom, megállt, ismét a lábaival támasztotta ki Mihály hátát, nehogy visszaessen, nehogy visszaessenek, a francba, nehogy attól legyen még dühösebb, hogy Mihály közben egy csöppet sem emelte meg a seggét, és kizárólag az ő erejéből jutottak el idáig.
Ica lihegett, erőt gyűjtött magában, s hagyta, hogy köddé váljon a gondolat, miszerint sokkal egyszerűbb lenne lapáttal agyonütni.
– Nem megyek tovább! – kiáltott fel Mihály váratlanul. – Éles a küszöb széle, felhasítja a bőröm!
Az asszonyt megint elborította a düh, de furcsamód erőre kapott tőle, vagy inkább ettől a végtelenül gyáva kijelentéstől, ami ilyen helyzetben egy gyerektől is méltatlan lett volna. Ismét megragadta a hóna alatt, hagyta, hadd ordítson, s átrántotta a küszöbön, a hálóba, a parkettre, ami melegebb volt a fürdőszobai csempénél, s eléggé síkos ahhoz, hogy kúszni lehessen rajta. Mintha egy veszélyzónát hagytak volna el, s az Ica erejét nagyban meghaladó feladat maradt ugyan, de az idő neki dolgozott – már nem volt sürgős az egész. Az ágy mindössze tíz lépés, hat-hét rántással elhúzza odáig, ha fene fenét eszik is. 
Ám Mihály ráüvöltött:
– Menj innen! Hozzám ne nyúlj! Szadista rohadék! Vérzik a hónaljam, a karjaim… Majd én…
Icának egy pillanatra megint átvillant az agyán a supa, és a sarokban az ásó meg a kapa mellett a lapát képe, ám a másik pillanatban észhez tért, be kell fejeznie a feladatot, lehajolt, hogy a férfi hóna alá nyúljon. Az éppen megmozdult, nyögött, lassan az oldalára fordult, magzatpózba húzva össze magát. Ekkor szaladt be a fekete-fehér cica, aki fölneszelt a konyhában; nyávogva járta körbe Mihályt, végigfutott rajta, leült az arca elé, a szemébe nézett, majd szemben vele, szintén magzatpózban, leheveredett a parkettra, és dorombolni kezdett.
Mihály heherészve nevetett, ujjaival megsimogatta a cica fejét.
Ez a váratlan intermezzo Icának is jól jött, mosoly futott végig az arcán, néhány pillanatig nézte a furcsa látványt, de hamar magához tért:
– Gyönyörűek vagytok – mondta. – De most már gyerünk! – csattant fel a hangja hirtelen, mert eszébe villant, hogy fél hétkor kell kelnie.
A cica megijedt, felpattant, kifutott a konyhába.
– Kegyetlen némber… disznó… mocsok… – nyöszörögte Mihály.
– Felülni! – üvöltötte az asszony, megragadta, a hátára fordította, a hóna alá nyúlt, felültette, húzni kezdte az ágy felé; úgy tűnt, haladós a dolog; lábával félrelökte a könnyű rongyszőnyeget, s a parketta csúszós volt, szerencsére; Mihály nyögött, szitkozódott, a fenekén csúszott hátrafelé, a cél felé; az asszony három-négy rántás után megállt, szünetet tartott, ereje ilyenkor visszatért, már nem hallotta Mihály hangját, mintha hallása felmondta volna a szolgálatot, oly erősen összpontosított fizikai ereje bevetésére, melynek végre eredménye volt, amit most ki nem engedhet a kezéből, hisz még egy-két rántás csak, és itt az ágy.
És már az ágy mellé értek. Ica tudta, hogy leleményessége itt szokott csődöt mondani, mint ahogy ereje is itt szokta cserben hagyni, s azt is, hogy mindez újra meg újra eszébe jut, ha sikerül az ágy mellé vergődniük végre, s hogy erre nem szabad gondolnia, de most megint, nagyon élesen, az eszébe villant, hogy milyen magas az ágy. Hatvan centi, nagyjából.
– Ide figyelj – próbált higgadtan szólni a férfihoz, úgy, mint egy szövetségeshez, hátha így sikerül megőriznie az erőt magában, az erőt, amire óriási szükség lesz megint, éppen úgy, mint a múltkor. – Megfordítalak, térdre kell állnod, hogy fellökhesselek az ágyra.
Mihály morgott, nyögött, nem kiabált, fordult lassan, Ica megint a hóna alá nyúlt (A lábad! Hajlítsd már!), megfogta a jobb lábát, próbálta behajlítani, a láb behajlott, már az ágy mellett térdelt, a bal azonban sehogy sem akarta követni.
– A két kezed az ágyra! Gyerünk! Előre nyújtsd mind a kettőt!
– Kitöröd a lábam, te barom! – kiáltotta Mihály hirtelen.
Ica nem reagált, hihetetlen makacsság vett erőt rajta, végig akarta csinálni a dolgot, gyorsított iramban, ez már az utolsó fázis, nem szabad megállnia, most fel fogja tolni az ágyra, mint ahogyan már annyiszor feltolta, és nem szakadt bele, most sem fog; megragadta a bal lábát, a jobb mellé lökte, a láb behajlott, Mihály térdelő pózban borult az ágyra, a két kezét előre nyújtva, mintha könyörögne valamiért.
– Na most! Megemellek, te meg próbálj felfelé mászni!
– Hozz egy kis pálinkát – szólalt meg Mihály, meglepően tiszta hangon. – Hogy egy kis erőt kapjak…
– Elhallgass! – szűrte Ica a fogai közül, visszatartva dühét, melynek ily módon való kitörése jócskán elvett volna az erejéből. Megragadta a férfi lábszárait, sikerült őket megemelnie, térdeivel nyomult a combok alá azonnal, és egy lökéssel (csak egy lehet, különben visszazuhan!) feltolta a testet az ágyra. Karjaiba éles fájdalom hasított, hasürege megfeszült; egy pillanatra mintha eltűntek volna belső szervei, tisztán érezte az üreg körvonalait, iszonyatos rémület futott végig az agyán, nem lesz semmi bajom, nem lesz semmi bajom, kiáltotta benne egy hang. És Mihály már valóban az ágy szélén feküdt, és ő szorosan támasztotta a testével, állt, és valóban, nem lett semmi baja.
Beljebb tolta Mihályt az ágyon (Hagyjál, hagyjál, hadd pihenjek, mondtam, hogy egy nyelet pálinka…), a szekrényhez szaladt, tiszta alsónadrágot hozott. A férfi magzatpózban, mozdulatlanul feküdt az ágyon, nyöszörgött:
– Mit akarsz még, mit akarsz…
Ica beljebb helyezte a lábait az ágyon, megragadta a kezeit:
– Felülsz, le kell váltani a gatyát – mondta meglepően nyugodt hangon, mint aki túl van egy életveszélyes feladat megoldásának a nehezén.
Gyakorlott mozdulattal ültette fel, fordította lassan, ügyesen, s íme, Mihály az ágy szélén ült, mintha egyedül ült volna oda. Hallgatott, hagyta, hogy Ica a kezeinél fogva felemelje, felállítsa, lehúzza a gatyáját, akkor leült, már egyedül, lassan húzogatta felfelé lábszárain a tiszta alsóneműt, Ica felé nyújtotta a kezét, hogy ismét fel tudjon állni, az segített, felhúzta rá az alsónadrágot; Mihály lefeküdt, magzatpózba húzva össze magát, Ica beljebb tolta az ágyon, betakarta. A férfi sóhajtott, köhintett, ásított egyet. 
Egyikük sem szólt.
A kimondatlan szavak mintha visszavonultak vagy eltűntek volna a sötétben, a szoba négy sarkában talán, amikor Ica eloltotta a villanyt.
A fekete-fehér cica az ágyra ugrott, boldogan foglalt helyet Mihály lábszárai közt.
Dorombolt.