Legutóbbi cikkemben a gyulladás folyamatával foglalkoztam. A gyulladás a szervezet vészreakciója, egyfajta jelzés, mely felhívja figyelmünket arra: valami baj van. Gyulladással a szervezet több külső és belső ágensre is reagálhat. Nem csak mikroorganizmusok és fertőző betegségek képesek inflamációt kiváltani. Olyan külső tényezők is képesek a szervezet e funkcióját bekapcsolni, mint az UV-sugárzás, égés, különböző irritáló kemikáliák, allergén pollenek, fémek vagy akár élelmiszerek is. Nem csak külső valóban veszélyt jelentő ágensekre reagálhat a szervezet. Mint ahogy minden egyes kényes mechanizmus esetén, az immunrendszerünk is tévedhet és elkezdheti megtámadni saját sejtjeit, szöveteit. Ezt nevezzük autoimmun betegségnek.
Gyulladás esetén a szervezetben keringő fehérvérsejtek az adott területre vándorolnak, hogy megküzdhessenek a betolakodókkal, illetve az adott szövetben lévő sejtek is olyan biokémiai anyagokat állítanak elő, szabadítanak fel, mely a fájdalomért felelősek vagy tovább erősítik az inflamációs válaszreakciót. Előbbi csoport legjelentősebb képviselői az úgynevezett ciklooxigenáz–1 és ciklooxigenáz–2 enzim által termelt prosztaglandinok, utóbbiak pedig a citokinek tág halmaza.
Az orvoslásban és gyógyszerészetben tehát elengedhetetlen, hogy kifejlesszünk olyan gyógyszereket, melyek képesek csökkenteni e folyamatokat. No, nem feltétlenül azért, mert valami baj lenne a gyulladással, mint kórélettani folyamattal, de az általa kiváltott fájdalom vagy túl heves szövetkárosodás megkeserítheti a páciensek mindennapjait. Az egyik ilyen gyógyszercsoportba tartoznak a nem szteroid alapú gyulladáscsökkentők (melyekről részletesebben előző cikkünkben olvashattak), illetve az úgynevezett szteroidalapú glükokortikoidok.
Mint ahogy az élettan és kórélettan megannyi területén, a szervezet úgynevezett homeosztázisra, egyensúlyra törekszik. Ha a testünket valamilyen stressz éri, legyen az kémiai, fizikai, biológiai vagy akár lelki, akkor a mellékvese kéregállományában elhelyezkedő speciális sejtek kortizol nevezetű hormont kezdenek el a vérbe juttatni. A gyógyszerészek és farmakológusok rájöttek, hogy ez a hormon képes korlátozni a sejtek gyulladásra adott válaszát, illetve az immurendszer kemtaxisát is, azaz a veszélyben lévő szövethez való fehérvérsejt-vándorlást. Természetesen úgy, ahogy a növényekben lévő hatóanyagok esetében is, a magiszter kollégák és a vegyészek modifikálják az alapmolekulát azért, hogy azok hatásosabbak legyenek, jobb legyen a felszívódási tulajdonságuk, és csökkentsék azok mellékhatásprofilját, amennyire csak lehet. Így tehát ma már az alaphormont egyáltalán nem használjuk gyulladásos betegségek kezelésére, csakis annak származékait, melyek közül egyesek százszor vagy akár ezerszer is erősebbek lehetnek a kortizolhoz képest. Legyen szó az alapvegyületről vagy potensebb társaikról, ezek a gyógyszerek nem is a sejtfelszínen elhelyezkedő receptorokon helyezkednek el, hanem behatolnak a sejtek sejthártyáján keresztül a sejtmagig, ahol képesek kvázi átprogramozni a sejtek működését, így serkentve őket arra, hogy kevesebb gyulladásért felelős anyagot válasszanak ki a környezeti szövetekbe vagy épp a véráramba.
Milyen esetben és milyen formában használunk kortikoszteoridokat a medicinában?
Igazából bármilyen esetben alkalmazhatjuk őket, ha azt szeretnénk elérni, hogy az immunrendszerünk kevésbé hevesen reagáljon. Nem a mindennapi ambuláns kezelés során, de fontos anyagoknak számítanak egy-egy szervtranszplantáció esetén ezek a vegyületek. Bár ilyen operációk előtt, biokémiai és immunológiai kísérletekkel megpróbálják az orvosok megállapítani, hogy a behelyezésre szánt szerv minél inkább egyezzen a befogadó szervvel, az egyezés sosem lesz százszázalékos. Az immunrendszer meg akarja majd támadni az új szervet, melynek megfékezésére kiváló anyagoknak számítanak a kortikoszteroidok.
Ugyanilyen téves támadások kiküszöbölésére szoktuk használni tabletta, krém vagy pumpa formában ezeket az anyagokat, ha allergiáról van szó. Allergia esetén is a szervezetünk tévesen egy-egy allergént, pollent, élelmiszermolekulát vagy bármilyen bőrre kerülő anyagot betolakodónak tekint, és megpróbálja azt minél gyorsabban eltüntetni a szövetből. Gondoljunk csak a szénanáthára: állandóan folyik az orrunk, könnyezünk, tüsszögünk, és pont annak érdekében, hogy a nyákkiválasztás révén a szervezet megszabaduljon az ártalmatlan betolakodótól. Ha az antihisztaminok már nem segítenek, akkor egy lépéssel előbb beavatkozva nemcsak a felszabadult hisztamin kötődési helyét leszünk képesek eltorlaszolni, de megakadályozzuk felszabadulását is a kortikoszteroidok segítségével.
Említettem a pumpákat és a különböző kenőcsöket is. Sajnos abban az esetben, ha szervezetünk immunrendszere, valószínűleg genetikai okokra visszavezethetően, rosszul ismeri fel a külső környezet ágenseit, akkor nem csak egy formában jelenhet meg az allergia. Az ilyen pácienseket hívjuk atópiás típusnak. Az atópia csoportkörébe tartozik az asztma és az ekcéma is. Mindkét esetben, ha úgy tetszik, egyfajta allergiáról beszélhetünk, mely krónikus lefolyása miatt nagymértékű szövetkárosodással és életminőség-csökkenéssel jár együtt. Asztma esetén gondoljunk csak a fulladásos, azaz levegőt beszívni alig tudó betegekre vagy az ekcémában szenvedő emberek bőrfelületére és kínzó szárazsággal, viszketéssel járó elváltozásokra. Mindkét esetben, több más anyaggal is karöltve, a kortikoszteroidok aranystandardnak számítanak egy-egy terápia felállításában, hiszen az alapproblémát szüntetik meg, azaz a védekező rendszerünk túlzott működését.
Ha viszont ennyire jó dolognak számítanak ezek a gyógyszermolekulák, használatuk miért okoz kételyeket?
Először is tisztázzuk le azt, hogy úgy, mint minden gyógyszer estében, ha megfelelő mennyiségben és minőségben használjuk őket, a kortikoszteroidok is biztonságos, nagyon kikutatott anyagként viselkednek! Ha viszont nem követjük az orvosok és gyógyszerészek útmutatóját, sajnos súlyos mellékhatások is fölmerülhetnek.
Ugyebár az immunrendszerünket csak akkor érdemes korlátozni, ha az túlbuzgó üzemmódba kapcsol. Ha ez a veszély nem áll fenn, vagy a gyógyszer már elérte a célját, de a megengedettnél hosszabb ideig használjuk őket, akkor védekező rendszerünk túlságosan legyengül, és utat ad különböző külsőként szerzett vagy úgynevezett autofertőzéseknek. Sokszor előfordul, hogy ha a betegek a szteroidokban gazdag pumpa használata után nem öblítik ki a szájüregüket, akkor az ottragadt hatóanyag legyöngíti a szájnyálkahártya védekezőképességét és szájüregi kandidiázist kap a páciens. Szintén gyakori probléma szokott lenni a bőrgyógyászatban, hogy a páciensek túl sokáig használnak egy-egy kenőcsöt, krémet vagy gélt, melyben szeteroidok találhatók. Ebben az esetben úgynevezett kortikoszteoridok által előidézett gyulladás jön létre. A bőr felszíne elszíneződhet vagy épp hiperpigmentációs striák jelenhetnek meg, az első szakaszban összehúzódott erek később kitágulhatnak, és bár ezek elsőre esztétikai problémának tűnnek, a legyengült bőrréteg ezután nagyon könnyen elkaphat valamilyen másodlagos fertőzést, ami semmiképp sem jelent jót egy beteg számára sem.
És hogy mi az én véleményem? Ha az orvosunk úgy dönt, az adott diagnózis megköveteli egy-egy kortikoszteroid-alapú gyógyszer használatát, azt semmiképp se kérdőjelezzük meg! Kérdezzük meg bátran gyógyszerészünket, hogy ilyen gyógyszerek használata során mire figyeljünk oda, milyen módszereket alkalmazhatunk, hogy minimalizáljuk az esetleges mellékhatásokat! És talán, ami a legfontosabb, járjunk el rendszeresen ellenőrzésre! Hiszen a mellékhatások nagy részét nem a gyógyszer minőségének róhatjuk fel, hanem olyan mennyiségi túlkapásnak ami legtöbbször akkor történik meg, ha a páciens ugyanazzal a recepttel akár hónapokon keresztül is megterheli a szervezetét kortikoszteroidokkal, az orvos által előírt egy-két hét helyett.
(A cikk tájékoztató jellegű és nem helyettesíti a szakmai konzultációt.)
