Fejfájás, négysáncverseny és bécsi koncert…
Kutyaharapást szőrével… Hanyatt dőlni, CD-t a lejátszóba be… Én a magam részéről a Sziámi együttest tudom ajánlani ilyen alkalmakra. S tőlük is valami régit… Talán az 1990-es anyagból, a hét évvel később megjelent Sürgős reinkarnáció című albumról. Hiszen a zenekar Jön az új élet című dala már önmagában is olyan, mint a kutyaharapás szőrével… Mámortól másnapos fejre, a záporozó újévi fogadalmak sűrűjében pont ideális, amolyan józanító, kérlelhetetlenül visszarántja az embert a hétköznapok rideg valóságába.
Az új élet ígérete pedig minden új esztendőben benne van…
„Jön az új élet
És elkezd téged
Mintha te kezdted volna el
Újszülött leszel itt újra
És idegen lesz ez a hely
Senki nem akar játszani többé
A jövő gyermekeivel
Az utolsó óra munkásai
Már munkához láttak csendben
A földi és mennyei seregek lassan
Fölállnak egymással szemben
Here comes the new life!
Here comes the new life!
A new possibility of trade
Let us change! Change! Change!
Let's use our possibilities
Sűrű az erdő
Nap sose járja
De ne félj, te nem tehetsz róla
Már beszélnek hozzád
De van még idő
Egy reinkarnációra
[…]
Ebben a viharban
Van neked egy villám
És te tudod, hogy hova kell állnod
Kiválasztod tehát
A kiválasztott fát
És ott állsz, amíg lesújt rád az álmod
Cseréld ki újra!
Cseréld ki újra!
Cseréld ki újra, meg újra, meg újra!
Cseréld ki újra!
Cseréld ki újra!
Cseréld ki újra, meg újra, meg újra!
Igen, létezik egy nyelv
De azt már nem beszéli senki
Te csak tolmács vagy, egy hülye vagy
És ember akarsz lenni
Gyorsan szerelmet vallasz magadnak
A hírügynökségek nyelvén
Az arcod, amíg kielégülsz
Stoplámpa vagy jelvény
[…]
Jön az új élet
És elkezd téged
Mintha te kezdted volna el
Újszülött leszel itt újra
És idegen lesz ez a hely
Senki nem akar játszani többé
A jövő gyermekeivel”
Ricardo Moraes, az AP hírügynökség fotósa Rio de Janeiróban szilveszterezett, a helyi Copacabana tengerparti strandja felett fényképezte a tűzijátékot. A partközelben horgonyzó hajók fényei felett villannak a tűzijáték rakétái. Kompozícióját izgalmassá teszi, ahogyan a színes robbanások fényét ellensúlyozza az igazából kivilágított, a felvételen mégis sötétnek ható strand az erre az éjszakára itt összegyűlt tömeggel, az itt is elmaradhatatlanul felállított alkalmi színpaddal, és a tengerparti sugárút lámpáinak kettős fénycsíkjával.
Ebben a gyűjteményben számomra, mint az antik görögség megszállottja számára természetesen az Athénban élő szerb fotográfus, Miloš Bićanski, az Akropoliszon készült felvétele a nyerő. Kompozíciója végtelenül egyszerű: próbáljuk meg úgy elképzelni ezt a felvételt, hogy a tűzijáték fénye nem látszik rajta, és mivel éjszaka van, fekete háttér takarja ki előlünk ezeket a fényhatásokat. A kivilágított műemléket láthatjuk a fotó bal alsó sarkában, körülötte pedig csak a sötét éjszaka feketesége. Hétköznapi alkalmakkor, amikor nincs ünnep és nincs tűzijáték, így nézne ki ez a kép. A perspektíva ügyes megválasztása teszi lehetővé Bićanski számára, hogy a színes rakéták robbanásának segítségével feldobja, mintegy különlegesként tálalja az immár millió egy turista által elkészített, egyébként különösebben izgalmasnak egyáltalán nem mondható felvételt. És van fotójának még egy nagyon érdekes, mégis szinte észrevétlen, apró eleme: a kép központi részén, alul, az Akropolisz jobb oldalában látható, természetesen utólag beépített, modern fémkonstrukció, ami ugyan reflektorsor állványa is lehet, avagy restaurátorok, állagmegőrzésen dolgozó szakemberek, illetve karbantartók munkáját segítő állványzat, állványsor. Ez a kis mellékes elem akár már első, futó pillantásra is vonzza a tekintetet, hiába az évezredes műemlék, s hiába a tűzijáték ünnepi látványossága. Az előtérben az athéni Akropolisz, mögötte pedig a fénycsóvák, ahogy a város fölött robbannak az új évet köszöntő petárdák szilveszter éjszakáján, tekintetünk mégis „elkalandozik”, és megakad ezen a fémkonstrukción, mintegy központosítva a felvétel kompozícióját. Ügyes megoldás, örök kérdés marad, hogy mennyire szándékosan belekomponált, s mennyire a véletlen műve. Miloš Bićanskinak egyébként kiváló honlapja működik a http://www.milosbicanski.com és a http://www.lightstalkers.org/milos címen is, önéletrajza azonban kifejezetten szűkszavú. Mindössze ennyit árul el saját magáról: „I am a great Serb”.
Néhány nappal korábban, december 30-án, az indiai Ahmadábádban készült Adzsit Szolanki felvétele, egy iskolai ünnepségen. A 2001-ben a pusztító földrengésről (is), és az utána – egy még szörnyűbb természeti katasztrófát előrevetítő csillagjóslat miatt – kitört pánikról elhíresült városban, ahogy a több mint nyolcvan százalékban hinduk lakta ország egészében is, minden évben változó dátumon, de két-három hónappal később, tavasszal ünneplik az újesztendő kezdetét. „Mielőtt elhagytam volna Indiát, ünnepelhettem a hinduk Újévét. Hogy pontosan melyik napra esett, nem emlékszem, ugyanúgy vándorol ez a dátum, mint a mohamedán ünnepek. […]. Papok, csillagászok állapítják meg és az egyszerű halandó a hivatalos naptár megjelenésével értesül róla” – írta úti beszámolójában Halmos Antal. Hindu újévnek a diválit, a fény ünnepét (is) nevezik, de például Balin 2009-ben március 26-án ünneplik majd a hindu újévet, a nyepit. (A pravoszláv karácsony és újév tolódását élethelyzetünkből adódóan kiválóan ismerjük, a zsidó naptár négy újévi ünnepet tart számon, Kínában pedig alig egy hete, január 26-án ünnepelték a holdújévet.) De akárhogy legyen is, a naptári újévnek valamilyen módon ma már mindenhol, így a többségében hindu, tizenhárom és fél százalékban pedig muzulmán Indiában is jelentőséget tulajdonítanak (a naptárunkat nevével fémjelző Gergely pápához kötődő keresztény lakosság részaránya az országban jelenleg mindössze 2,3 százalék). Adzsit Szolanki fotográfus pedig a múlt év utolsó tanítási napján festett arcú, ünneplő, jókedvű gyerekeket fényképezett egy iskolai ünnepségen, amint a 2009-es számot emelik a fejük fölé. Akár ezt is a globalizáció érdemei közé sorolhatjuk... Persze Indiában nagyjából egyértelműnek mondható, hogy a naptári újévhez kötődő hagyományokat javarészt az angol gyarmatosítók hagyták hátra még a Gandhi előtti időkből…
Akárcsak mi is, az világ egyik legnépesebb országának lakosságából az a bizonyos 2,3 százalék is túl volt már ekkor a Megváltó születésének ünnepén. Ahogy az újév kezdetének számítása, úgy a különböző ünnepekhez kapcsolódó szokások is lépten-nyomon változnak még az azonos vallásokon és hitvilágokon belül is. Habár a globalizáció hatásai a maguk módján egységesítik ezeket (gondoljunk csak a korábban tájainkon nagyjából ismeretlen Bálint-naphoz kapcsolódó szokásokra… nincs már messze az az idő sem, amikor a hálaadás napját is ünnepelni fogjuk…), a helyi adottságok döntően befolyásolják, hogy helyenként miből mi vehető át. Ami pedig valahol teljességgel környezetidegen, annak jó esélye van arra, hogy a helyi viszonyokhoz, a helyi lehetőséghez idomítsák. A hal például egy igen elterjedt karácsonyi menü, idén azonban azt találtuk ki, hogy egy horvát specialitást – az úgynevezett Részeg pontyot (Pijani šaran) – készítjük el a szentestei ünnepi vacsorára Zorica Jelka mama receptje alapján. 2006 óta nem dolgozom a Mindmegette.hu-nál, így igazi ételreceptekkel régóta nem volt már dolgom, ezért feleségemet kértem meg, hogy foglalja össze értékelhető – és nem utolsósorban: elkészíthető! – formában ennek legfontosabb karakterisztikáit. Ez sült ki belőle:
Egészben sült hal
Hozzávalók:
1 egész, megtisztított hal (lehetőleg legalább 2 kilós ponty)
2 citrom vékony szeletekre vágva
4-5 gerezd apróra vágott fokhagyma
maréknyi apróra vágott petrezselyemzöldje
két maréknyi főtt rizs
bors, ételízesítő
2-3 dl száraz fehérbor
1 dl olaj
Elkészítése: A megtisztított halat jól bedörgöljük az ételízesítő, a bors, a petrezselyemzöldje felével és a fokhagyma keverékével. A rizst kevés ételízesítővel megfőzzük, hozzáadjuk a petrezselyemzöldje másik felét és a hal ikráját/tejét. A rizses masszát a halba töltjük, hasát bevarrjuk, majd tepsibe tesszük, és teljes hosszában beborítjuk citromszeletekkel. Alája önjük az olajat és a bort, majd közepes tűzön mintegy 45 perc alatt, többször locsolgatva megsütjük. (Vigyázat: túl erős tűznél a citrom megfeketedik és a halhús keserű lesz tőle!)
Fejfájás, négysáncverseny és bécsi koncert…
Hanyatt dőlni, CD-t a lejátszóba be…
Alkalmi világjárásunk végére pedig egy ugyancsak tüzes és játékos, mégis, egy nappal még az indiai diákok iskolai ünnepsége előtt készült felvételt választottam, Bodo Marks, az EPA hírügynökség fotósának felvétele azonban szorosan ehhez kapcsolódik. Hosszú expozícióval örökítette meg, amint egy nő (aki épp a hosszú expozíció miatt nem is látszik a felvételen…) a 2009-es számot írja a levegőbe egy csillagszóróval a kezében. A fénykép Hamburgban készült, a St. Pauli nevű kerületben található kikötőben. Innen, Németországból pedig döcögjünk szépen hazafelé: befejezésként álljon itt egy magyar vonatkozású fotó, Oláh Tibor, a Magyar Távirati Iroda munkatársának felvétele, amelyik Debrecenben készült szilveszter éjszakáján, amikor a helyi Kossuth téren több ezren búcsúztatták a régit és köszöntötték az új évet. Oláh a tűzijáték rakétáinak robbanására élesített, ezért, sajnos, a Magyar Református Egyház egyik jelképe, a belvárosi kétszarvú templom csak homályosan, sötétben látszik. A kép perspektívája miatt az ünneplőknek – csonkolva – csak a tarkója látszik, a kép felső részének fényhatásait pedig alul nem ellenpontozza semmi, ezért a templom, a tér és annak épített eleme súlytalanná vélik.
