„Varga Zoltán novelláiban rendre arra vállalkozik – írja A kötéltáncos történeteiről Gerold László –, az elhibázott életet élő emberkék állomásaira odairányítsa, betolja azt a bizonyos életmentő vonatot, amely a reményt, a megváltást, a hírnevet, a dicsőséget, a boldogságot hozza számukra” (GEROLD 1967: 23). A történetek végkicsengése viszont nyomasztó, mert a feloldás, a remény beteljesülése rendszerint elmarad.
Az Egy Hérosztratosz története című kispróza én-elbeszélője egy önnön kiválasztottság-tudatába belezavarodott, elfuserált művész, aki egy híres zongoristához való furcsa vonzódásában próbálja meg kiélni betegessé növő felsőbbségérzetét. Az elbeszélő saját tragikus sorsát elemzi végig egy kiélezett beszédhelyzetben, a múlt történésein végigtekintve. Gyilkosság miatt üldözi a rendőrség, szökésben van. Ebben a helyzetben szólal meg a narrátor, és kísérli meg az önvizsgálatot.
„Úgy tekintek rájuk – mondja az én-elbeszélő az összes többi emberre vonatkoztatva állítását –, mintha nem tartoznának velem egyazon állatfajhoz, hanem valami alacsonyabb rendű élő szervezetek volnának, amelyeknek teljesítményét nem lehet az enyémhez mérni. Madártávlatból nézek le rájuk” (VARGA 1963: 107). Ez a távolság adja a narrátor határhelyzetét. Saját beteges kitűnési vágya idegeníti el embertársaitól és hozza határhelyzetbe: „Szegény kis senkik, nem érthetnek meg engem” (VARGA 1963: 108).
A narrátor visszaemlékszik korábbi próbálkozásaira, amikor mindent elkövetett annak érdekében, hogy vélt kiválóságával mások elismerését kivívja, ám nem járt sikerrel. A szerzői eljárás az ön-narráció, mely a beszélő határhelyzetét, kommunikációs magára maradottságát is hangsúlyozza. „Ezek a csalódások rosszkedvűvé és zárkózottá tettek, voltak pillanataim, amikor már kezdtem azt hinni, hogy semmiben sem különbözöm a szürkéktől, és nem is vagyok rendkívüli lény. Ennek az lett a következménye, hogy a szürkékkel együtt magamat is mélységesen megvetettem, sőt kétségbe vontam az élethez való jogomat” (VARGA 1963: 109).
Az idézett rész a narráció egyik különös aspektusára is fényt vet. Nevezetesen, hogy az elbeszélő én mennyire világosan, józanul látja korábbi zavaros, szorongó vagy éppen felindult tudatállapotát.
Kétféle én-t különíthetünk tehát el az ön-narrációban, azt, amelyik éppen beszél, illetve azt, amelyiknek a benyomásait a narráció visszaadja szavak segítségével. „A fény és a sötétség képei (...) a szellemi antinómiákat húzzák alá: az »értelem« és »intellektualizálás« a »tapasztalással« (éprouver) és »érzéssel« (sentir) szemben. Ez a két pólusú kapcsolat tisztán megfelel annak a kapcsolatnak, amely az elbeszélő és tapasztaló én között áll fenn” (COHN 1996: 108). Fokalizáció tekintetében fixált nézőpontú belső fokalizáció képvisel az Egy Hérosztratosz története narrátora.
Egy váratlan találkozás emeli ki a főhőst depressziójából és reménytelenségéből. Az elégedetlen dzsesszzongorista megismerkedik Ervinnel, a híres zongoraművésszel, aki a szállodai szobájába hívja, hogy hallgassa meg legújabb szerzeményét, és mondja el róla a véleményét. Az elbeszélő azonnal Ervin megszállott rajongója lesz. „Valahogy az volt az érzésem, hogy keze alatt a zongora megszűnt élettelen tárgy lenni, és megelevenedve valóságos élőlénnyé változott, amelynek külön ösztönei, érzései, gondolatai, vágyai vannak, s ő most azokat sírja, panaszolja, dicsekszi vagy kacagja el itt ezen a különös éjszakán, ebben a gyengén, csupán a zongora közelében álló, zöld ernyős lámpa által megvilágított szobában” (VARGA 1963: 117). Az elbeszélő gratulál a művésznek nagyszerű új művéhez, Ervin pedig hirtelen támadt örömében, meggondolatlanul a barátjává fogadja. Sikertelenségének érzését Ervinnek, ennek az elismert és kivételes képességű zongoristának a barátsága eloszlatja. Mintha az, hogy egy rendkívüli ember a bizalmába fogadta, azt jelentené, hogy ő maga is egyedülálló. „Hazatérve, minden fáradtságom ellenére sokáig nem voltam képes elaludni. Ezernyi gondolat kavargott bennem, éreztem, hogy ez az éjszaka sorsdöntő volt számomra, és az első lépcsőfokot jelenti azon az úton, ami a szürkék világából felfelé vezet” (VARGA 1963: 119).
Gerold László a lényegre mutat rá, amikor kiemeli a szerző pszichologizáló hajlamát, és hogy a novellákban túlsúlyban vannak a tudatábrázoló szövegrészek. „Varga a novellák kezdetén feltöri a vékony kérgű fabulák felszínét és mélyebb, belsőbb régiók felé haladva ismerteti, mint holmi »pszichoanalitikus szeánszon« hőseinek belső életét, fedi fel gátló komplexusaikat, vágyaikat, tehetetlenségüket, végül pedig bukás árán mutatja meg a novellahősök gyarlóságát, jelentéktelenségét, átlagember voltát. Így adja az illető »hős« lélekrajzának pontos genézisét” (GEROLD 1967: 23).
Az elbeszélő ön-narrációja megfogalmazásakor már teljesen tisztába jött minden, korábban homályos törekvésével, indulatával, érzésével, összes cselekedete összes belső mozgatórugójával. Vagyis a beszéd pillanatában már lehullt a lepel mindenről, mindent tud saját maga múltjáról, hogy mi miért történt éppen úgy, ahogyan megesett. Nincs több titok. Varga Zoltán előszeretettel használja ezt az elbeszélőtípust, amely egy adott pillanatban előadja egy eseményhez vagy egy életszakasz megoldásához a kulcsot. Mintha hirtelen megvilágosodna. Ami Az eltűnt idő nyomában kapcsán érvényes, igaz az Egy Hérosztratosz történetére is. „A Recherche kimeríthetetlen forrása annak a fajta ön-narrációnak, ahol a tudatlan múltbeli ént »felvilágosítja« a szuverén tudású narrátor” (COHN 1996: 109).
Párbeszéd fejezi ki a főhős hatalmas csalódását, megszégyenülését, amikor következő találkozásuk alkalmával Ervin alig akar vele szóba állni, pedig az elbeszélő már azt képzelte, a zongaraművész legalább a személyi titkárává nevezi ki.
„– De hiszen ön akkor a barátjának nevezett! – törtem ki végül. Hangomban harag és felháborodás feszült.
– Sajnos, ez nekem javíthatatlan, rossz tulajdonságom – mondta anélkül, hogy heves kitörésem akár a legcsekélyebb mértékben is kizökkentette volna nyugalmából. – Néha meggondolatlan kijelentéseket teszek. Nincs kizárva, hogy valóban mondtam valami hasonlót...” (VARGA 1963: 122).
Az elbeszélő én rendkívüli precizitással írja le a tapasztaló énben lejátszódó érzéseket, gondolatokat, tudateseményeket: „Ezután napokon, sőt heteken át úgy éreztem magamat, mint valami csalódott szerelmes, aki a boldogság csúcsáról egy váratlan csalódástól egyensúlyát vesztve, a kétségbeesés feneketlen mélyébe zuhan. Kleopátra rabszolgája érezhetett hasonlót, amikor egy mámorosan eltöltött szerelmes éjszaka után, mikor maga sem tudta, hogyan tárultak fel előtte oly hirtelen a királynő kegyei, a vesztőhelyre vitték” (VARGA 1963: 123).
A főhős-narrátor teljesen összezavarodik, majdnem megtébolyodik. „Sokszor attól féltem, megőrülök” (VARGA 1963: 124).
Amitől tart, be is következik, az elbeszélő elméje elhomályosul, logikája teljesen a feje tetejére áll, korábbi viszonylagos és időleges tiszánlátása elhagyja. Őrült gondolatok fogalmazódnak meg benne, a rombolás ars poeticájáról beszél. „Alkotni annyit tesz, mint létrehozni valamit, és ebből világossá válik, hogy magát a rombolást is meg kell alkotni, ez pedig semmivel sem könnyebb, mint bármi más. Ez a felismerés minden kételyemet eloszlatta, visszanyertem önbizalmamat, úgyhogy energiám és szellemi képességeim teljes birtokában láthattam hozzá a részletek kidolgozásához” (VARGA 1963: 125).
A narrátor-főhős a beszéd pillanatában már mindent átlát, saját múltbéli tudatműködését teljesen feltárta. „Összegezve, Proust módszere, mellyel visszaadja Marcel múltbeli tudatállapotát, lényegében megvilágító és értelmező: a választékos szellemi szókincs, a hipotaktikus stílus, a fokozott érdeklődés a pszichológiai motivációk iránt, az alkalmankénti ironikus önidézés, és végül a figuratív és elméleti magyarázó jegyzetek alkalmazása mind az elbeszélő énnek a tapasztaló énnel szembeni kognitív kiváltságait hangsúlyozza” (COHN 1996: 113).
Így nyilatkozik saját, korábbi céljairól az elbeszélő: „Azt is akartam létrehozni: a rombolás remekművét” (VARGA 1963: 125). Gyűlöletet érez Ervin iránt, aki megalázta őt. Bosszút áll rajta. Előbb megöli a művészt, majd ellopja remekműve partitúráját, és elégeti. A mérhetetlen kitűnési vágy így torkollik őrületbe és gyilkosságba. „Áhítattal raktam a tűzre a kottalapokat, mintha valami vallási szertartást végeznék, megilletődéssel töltött el a tudat, hogy remekművet pusztítok el” (VARGA 1963: 126).
Az olvasó számára meglepő lehet, milyen nagyfokú az elbeszélő én tudatossága a beszéd pillanatában. Az elbeszélésben ez az a helyzet, amikor már túl van mindenen, rajongáson, csalódáson és bosszúálláson, és a bűnüldöző szervek elől menekül. Érdekes értelmezési problémát vet fel az ilyen tökéletes emlékezetű elbeszélő, aki minden gondolatára, érzésére ennyire pontosan emlékszik.
„... [Az] első személyű narrátor (szemben a harmadik személyű narrátorral, aki tetszése szerint válthat át szereplői csendes nyelvezetére) csupán tökéletes emlékezetet színlelve juthat el múltbéli gondolataihoz, holott a múlt gondolatainak hosszadalmas idézése hamar mnemonikus túlzásnak tűnik, s éppoly kiagyaltnak, mint egy igazi önéletrajzban” (COHN 1996: 126).
Első kötete kapcsán a kritika a novellák vélt gyengeségeire is rámutatott kiemelve a történetmondás ellaposodását az ábrázolt lelki motivációs erők mellett. A szerző azonban tudatosan és nyíltan vállalta, hogy elsősorban belső, pszichológiai mozgatórugókat ábrázol, hogy az események gyakran nem külső eseménysorok, hanem a psziché jelenségeinek megnyilvánulásai. „Varga kifinomult érzékkel, meglepő érzékenységgel és szenvedéllyel tapint ezekben az első novelláiban a konfliktus lényegére, azonban egyelőre még csak a problémát érzi a maga teljes intenzitásában, amely így önmagában az átélés és átérzés ellenére is eléggé távoli. Mert nyilvánvaló, hogy a szereplők és a történetek is tudatosan idomulnak a lényeget és célt alkotó problémákhoz, s a novellákat olvasva nem lehet nem észrevenni a probléma elimináns szerepét, míg a szereplők és a köréjük (értük) szőtt mesék, csak szekundáris, eszközi síkra szorulnak, s az elkerülhetetlen kellékek érzetét keltik. Épp ezért az alkotói feszültség sokszor csak nehézkes, kissé erőltetett ábrázolásban nyilvánul meg” (PODOLSZKI 1967: 28).
_____________
Hivatkozások:
ARISZTOTELÉSZ. Poétika.
http://mek.oszk.hu/00300/00315/00315.htm [2015. április 17.]
BENCE Erika 1999. Etika és morál. In: Szemközt a művel. Szabadka, Életjel Könyvek
BENCZE Lóránt 1996. A trópusok, az alakzatok és a metaforaalkotás. In: Szathmári István, szerk. Hol tart ma a stilisztika? Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó. 234–310.
BOGNÁR Antal 1972. A szerep Varga Zoltán novelláiban. = Új Symposion, 82: 99–100.
BUDA Béla 1985. Az empátia – a beleélés lélektana. Budapest, Gondolat Kiadó
COHN, Dorrit 1996. Áttetsző tudatok. In: Thomka Beáta, szerk. Az irodalom elméletei II. Pécs, Janus Pannonius Tudományegyetem – Jelenkor Kiadó. 81–195.
DOBOS István 2002. Az irodalomértés formái. Debrecen, Csokonai Kiadó
DOBOS István 2011. Előszó. In: Dobos István–Bene Sándor, szerk. Határátlépések. Budapest, Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság
http://mek.oszk.hu/09700/09720/html/#24 [2015. május 5.]
GEROLD László 1967. A méregkeverő kötéltáncos. = Új Symposion, 26–27: 21–26.
GEROLD László 1968. Az út végén. = Új Symposion, 41: 25.
GEROLD László 2001. Jugoszláviai magyar irodalmi lexikon. Újvidék, Forum Könyvkiadó
HÁMORI Eszter, szerk. 2006. Pszichológiai Eszközök az Ember Megismeréséhez – Korszerű ismeretek viselkedéselemzőknek. Bölcsész Konzorcium.
http://mek.niif.hu/04800/04803/04803.pdf [2015. április 20.]
JASPERS, Karl 1987. Bevezetés a filozófiába, ford.: Szathmáry Lajos. Budapest, Európa Könyvkiadó
OLÁH Attila 2006. Pszichológiai alapismeretek. Bölcsész Konzorcium.
http://mek.oszk.hu/05400/05478/05478.pdf [2015. május 8.]
PODOLSZKI József 1967. A bukás mint esztétikai kategória. = Új Symposion, 26–27: 27–28.
SARTRE, Jean-Paul 1991. Exisztencializmus, ford.: Csatlós János. Budapest, Hatágú Síp Alapítvány
THOMKA Beáta 1988. Esszéterek, regényterek. Újvidék, Forum Könyvkiadó
VARGA Zoltán 1984. Búcsú az utópiától. Újvidék, Forum Könyvkiadó
VÉGEL László 1965. Bátortalan kirándulás. = Új Symposion, 13: 4.
(Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.)
