A Sziacsen-gleccser havas jégmezején, ahol az indiai és pakisztáni katonák a Himalája csúcsai által körbefogott területen néznek farkasszemet egymással, a fő ellenfelet nem az emberek jelentik, hanem a természet. A sarkvidékeken kívül a 79 kilométeres Sziacsen az egyik leghosszabb gleccser a világon. A tengerszint felett 6700 méter magasságban lévő őrállások környékén a hőmérséklet hónapokon át mínusz 50 Celsius-fokra süllyed. Az őrjáratra induló katonák nem egyszer ásító mélységekbe zuhannak, a fagy gyorsan belemar a fedetlen bőrbe. Hóförgetegek csapnak le, a fegyverek csütörtököt mondanak, még a legegyszerűbb testi funkciók is elviselhetetlen kínt okoznak. A katonák nem egyszer beleőrülnek a sziklák, a nap és a hó szikrázó fehérségébe. És akkor még nem volt szó a lavinákról.
Április 7-én zúdult le az eddigi legöldöklőbb. A csatatér pakisztáni felére gigantikus hófal omlott le, elsodorva egy hegyivadász zászlóalj parancsnokságát, ahol 124 pakisztáni katona és 14 polgári személy tartózkodott. A lavina 24 méter magas hóhegyet halmozott fel, és azok közül, akiket maga alá temetett, a mentők egyetlen embert sem találtak meg – sem élve, sem halva.
A zászlóalj tragédiája nyomán a 65 éve tartó kasmíri konfliktus e gyakran feledésbe merülő színhelye, az indiai–pakisztáni viszály központjában található vitatott térség sorsa megint reflektorfénybe került. Ismét időszerűvé vált a drámai kérdés: érdemes-e harcolni Sziacsenért, ezért a Kasmír északi csücskén található rideg jégvilágért?
„Itt az ideje, hogy mindkét ország hagyjon fel ezzel az őrültséggel!” – jelentette ki a The New York Timesnak Mehmúd Sáh, a pakisztáni hadsereg egyik, már nyugalomba vonult dandártábornoka, aki egy időben maga is részt vett a patthelyzet feloldásáért folytatott tárgyalásokban.
Sokan osztják ezt a nézetet. A konfliktus értelmetlen és hihetetlenül költséges. Egy pakisztáni katonai szóvivő felfedte, hogy 1984 óta mintegy 3000 pakisztáni katona vesztette életét a Sziacsen-gleccser körzetében, 90 százalékuk olyan okok miatt, amelyek az időjárással függtek össze. Katonai elemzők szerint Pakisztán havonta 5 millió dollárnak megfelelő összeget költ a helyőrség fenntartására. India számára még drágább a jelenlét, mert több katonát tart készenlétben, és helikopterrel szállítja az utánpótlást.
Mégis számos olyan „héja” – katonatiszt és biztonsági illetékes – akad mindkét országban, aki ragaszkodik a küzdelem folytatásához. „Bármiféle béketárgyalásra kerüljön sor Pakisztánnal – írta Vikrám Szud, az indiai felderítés volt főnöke –, Sziacsen az a kérdés, amelyet csak a többi után kell rendezni, nem a többi előtt.”
Pakisztán és India 1947-ben vívott először háborút Kasmírért, Sziacsenért 1984-ben tört ki a harc. Ekkor indiai kommandós egységek foglalták el a gleccserre néző csúcsokat. A viszály a rossz politika és a még rosszabb térképészeti felmérés elegyéből alakult ki. Pakisztán és India 1972-ben megegyezett az ellenőrzési vonalról, de annak kijelölése olyan bizonytalanra sikerült, hogy azóta is mindkét ország magáénak tekinti a gleccsert. 2003-ig folyt a fegyveres csatározás, majd a két ország a tűzszünetet kötött, amely szórványos fellángolások ellenére nagyjából máig kitartott.
A lavina Aszif Ali Zardári pakisztáni elnök indiai látogatása előtt zúdult le: ez a vizit hét év óta az első magas szintű találkozóra nyújtott alkalmat a két ország vezetői között. Noha útja hivatalosan magánjellegű volt, Zardárit ebéden látta vendégül Manmohán Szingh indiai miniszterelnök, jelezve, hogy a két ősellenség közötti kapcsolat javulóban van. Az elmúlt hónapokban a gazdasági kapcsolatok megélénkültek, a két ország kereskedelmi miniszterei Újdelhiben találkoztak. Az optimisták abban reménykednek, hogy mindez diplomáciai vagy katonai fordulathoz is elvezethet. Ám a reményt, hogy a közös teázás akár egy sziacseni csapatvisszavonásig is elvezethet, lehűtik a bizalmatlanság évtizedei. A békefolyamat haladása ugyanolyan lassú, mint a vitatott gleccser mozgása.
