Afrika fölértékelődött – ez az egyenlege annak a mérlegnek, amelyet az ünneplő Afrika készített. Mert Afrika emlékezik és mérleget készít abból az alkalomból, hogy május 25-én van 45. évfordulója az Afrikai Egységszervezet megalakulásának. Magát a szervezetet az tette szükségessé, hogy 1959–60-ban egymás után születtek a független afrikai államok: a földrészen néhány évvel korábban mindössze 3 független állam volt, akkor viszont ezt a szervezetet már 32 állam hozta létre. Megalakításának gondolata pedig abban a Líbiában született meg, amelyben a Kadhafi vezetésével államcsínnyel hatalomra kerülő fiatal tisztek azt hitték, hogy új világot teremthetnek.
Azóta ez az integráció jóval messzebb jutott: 2002-ben – az Európai Unió mintájára – az AESZ Afrikai Unióvá alakult át (az idén januárban már jubileumi, tizedik csúcsértekezletét tartotta). A következő évben megalakultak szervei: a parlament, a bizottság, a 15 tagú Béke és Biztonság Tanácsa, a Szociális és Kulturális Tanács, a törvényszék, az Emberek és a Népek Jogainak Afrikai Bírósága, 3 pénzügyi szerv stb. Most már a nagy tervek korszakában vannak: létre akarják hozni az afrikai kormányt (2007-ben már megszületett a döntés róla), 2025-ig a közös piacot stb.
A világ ezekről az integrációs erőfeszítésekről csak a kontinens nagy válságai kapcsán értesül. Mert Afrika a legszerencsétlenebb földrésze mai világunknak. Nemcsak azért, mert itt vannak a legszegényebb országok. (A világ legszegényebb országainak sorában az első hatból négy, a következő hatból is négy afrikai.) Talán még nagyobb baj, hogy elsősorban a lakosságnak számtalan törzs közötti megoszlása (akad ország, ahol 200 törzs van), a politikai küzdelemnek törzsi ellentétek formájában való jelentkezése – meg annak következménye, hogy az ásványi kincsek elég pénzt, a munkanélküliség pedig mindig elég katonát ad ahhoz, hogy ezek az ellentétek évtizedekig húzódó polgárháborúk formáját öltsék – minden választást a fegyveres bandák véres összecsapásává tesz. Hogy nem egy afrikai ország a teljes belső rothadás állapotába kerüljön, több országban (Szomáliában, a Közép-afrikai Köztársaságban stb.) a központi hatalom ne is létezzen. Az Afrikai Unió ezekkel a válságokkal kapcsolatban csak úgy kerül az érdeklődés középpontjába, hogy – a közvetítéstől a békét megteremtő katonaság kiküldéséig – ő az a szerv, amely vagy maga, vagy a nemzetközi közösség erőfeszítéseibe bekapcsolódva békét próbál teremteni. Arról már kevesebbet értesül a világ, hogy ebben az erőfeszítésben vannak is sikerei. Onnan kezdve, hogy Kenyában a kormány és az ellenzék hatalommegosztásának kimunkálásával, Elefántcsontparton a lázadók és még 4-5 ellenzéki párt bevonásával, a pénzügyeknek pártonkívüli szakemberre bízásával egységkormányt alakítva sikerült békét teremtenie, addig, hogy Csád esetében már döntést hozhatott az oda vezényelt külföldi katonaság visszarendeléséről. Mint ahogyan a világ csak azt látja, hogy ezen a földrészen már majdnem a hidegháborúra emlékeztető vetélkedés indult az USA és Kína között. (Elsősorban a kőolajért, mert Kína innen akarja megoldani ellátási gondjait, de az USA is 2025-ben már innen akarja beszerezni kőolajszükségletének egynegyedét, többet, mint a Közel-Keletről.) Arra már kevésbé figyel fel, hogy Afrika mind aktívabb szerepet vállal a világ biztonságának megteremtésében: az ENSZ szudáni akciója lehetetlen lenne az afrikai katonák részvétele nélkül; a „háborúk privatizálásának” erőfeszítései közepette a különféle magánbiztosítók Irakba és Afganisztánba elsősorban Afrikából toboroznak zsoldosokat. Kétségbeesés és remény között ingadozik a földrész – erre kell elsősorban emlékeztetni az Afrikai Unió ünnepe kapcsán. Erre utal címünk is, amely megkérdőjelezi, hogy Afrika a remény földrésze lehet. De itt maga a remény is kettős értelmet kap. Nemcsak a kedvező fejlemények eshetőségét jelenti, hanem utal arra az emberi meggyőződésre is, hogy ha a remény is elvész, akkor már csak a kötél – az öngyilkosság – marad. Afrikának ugyanis minden oka megvan a kétségbeesésre. Elsősorban a már említett kilátástalan szegénység meg az áldatlan bűvös kör miatt (nem tudni, hogy ellentétei szülik-e problémáinak megoldhatatlanságát, vagy ezek a gondok teremtik az ellentéteket). De azért is, mert az emberiség megmaradásának nagy gondjai is elsősorban ezen a földrészen ütköznek ki. Különösen az a veszély, hogy a népszaporulat a klímaváltozás következményeivel párosulva elsősorban ezen a földrészen teremt olyan helyzetet, hogy sok állam nem képes gondoskodni lakosságának élelmezéséről. Már ma több országban csak a nemzetközi segély enyhíti az éhínséget, közben az eddig önellátók is küldföldtől tették függővé élelmezésüket (Kenya és Etiópia virág-, Uganda kávétermelésre stb. állította át mezőgazdaságát). A reményt elsősorban az nyújtja, hogy Afrika gazdasági fejlődése felgyorsul. (Már korábban is a fejletlenebbek átlagos növekedése nagyobb volt, mint a fejlettebbeké, az utóbbi évek 5,6, majd 5,7 százalékos afrikai átlagos növekedése után az idei növekedést már 6,2 százalékra becsülik.) Ehhez társul még két kedvező körülmény. Egyrészt az, hogy már van példa a globalizálódásba való sikeres bekapcsolódásra. (A Maghreb-országokban a fejenkénti jövedelem nagyobb, az infláció kisebb, mint nálunk, és az eladósodott földrészen devizatartalékuk 220 milliárd dollár.) Másrészt az, hogy a földrészen valóságos befektetési verseny folyik. (Kína mellett India is bekapcsolódott.) Csak az a kérdés, hogy az emberiség nagy – Afrikában még fontosabb – versenyfutásában a bajok elszaporodása vagy a kedvező jelek erősödése nyer-e?
