Furcsa szimbiózis alakult ki Kína és az USA között és ez fogja meghatározni a világgazdaság, sőt a világpolitika alakulását a következő években. Ezzel a viszonnyal kapcsolatban a világban többet foglalkoznak azzal a vonatkozással, amely a két ország versengéséből, esetleg még ellenségessé is válható kapcsolatából adódik.
Onnan, hogy – mint a CIA a 2025-ig terjedő előrejelzésében tette – vizsgálják a többpólusú világ kialakulásának esélyeit. (Itt már Indiát is számításba veszik, hisz ez az ország többek között rakétának a Holdra küldésével jelezte, hogy nemcsak a gazdaságban akar nagyhatalom lenni.) Azon át, hogy tudomásul veszik Kínának azt a törekvését, hogy újfajta kapcsolatot akar kiépíteni a világ országaival: Hu Csin-tao elnök latin-amerikai körútjától az Afrikával kiépített együttműködésen át addig, hogy Kína egymilliárd eurót ruház a pireuszi görög kikötőbe az Európával való kapcsolat megkönnyítésére. Addig, hogy Peking mind jobban érvényesíteni akarja akaratát – mint nemrég tette az ellen tiltakozva, hogy Nicolas Sarkozy francia elnök találkozott a dalai lámával –, és ehhez a befolyáshoz igyekszik fejleszteni hadseregét is. (Az idén 18 százalékkal növelte katonai kiadásait.) A mostani pénzügyi válság azonban megmutatta, hogy a kínai–amerikai viszony sokkal bonyolultabb, semhogy azt a múltból vett – hidegháborús – fogalmakkal jellemezni lehetne.
Az történt ugyanis, hogy – a nagy átalakulás első elemeként – Kína az elmúlt évtizedekben mindinkább a világ ipari műhelyévé, az iparcikkek legnagyobb előállítójává vált: ma már vannak termékek, amelyek világtermelésének 50–80 százalékát Kína adja. Sőt, évente 10 százalék körüli növekedésével a világgazdaság fontos mozgatójává vált: tavaly a világgazdaság egész növekedésének 27 százalékát Kína adta. (A világban ma többször hangsúlyozzák azt is, hogy az olcsó kínai termékek nélkül ma a fejlett világ polgárainak vásárlóereje 20-22 százalékkal kisebb lenne.) És ezt az eredményt a horribilis összegű külföldi, elsősorban amerikai beruházások révén érte el, gyakorlatilag tehát a világ megfizeti, hogy Kína olcsó termékeket szállíthasson neki. A másik oldalon az USA megmaradt a világ legnagyobb fogyasztójának. (Nemrég közölték, hogy a Japán nélküli Ázsia termékeinek 55 százalékát az USA-ban értékesíti, még Bangladesnek is az USA az első számú kereskedelmi partnere, és Kína számára az amerikai piac még az ázsiai átlagnál is fontosabb.) Így állt elő a sajátos helyzetnek a másik oldala: az amerikai gazdaságnak nyújtott segítségével Ázsia, elsősorban Kína pénzt ad az USA-nak, hogy az meg tudja vásárolni az ő termékeiket. (Kína ugyanis a világ devizatartalékának 22 százalékát birtokolja, hisz havonta átlagosan 19 milliárd dollár kereskedelmi többletet valósít meg. És ennek a devizatartaléknak kb. feléért – 922 milliárd dollárért – az USA hiányának fedezésére amerikai kötvényeket vásárolt, de a másik felének oroszlánrészét is dollárban tartja.)
Így aztán a két országnak közös érdeke lett a mostani pénzügyi válság leküzdése. Az amerikai érdekeltséget nem kell bizonyítani. Kína érdekeltsége pedig nemcsak abból adódik, hogy a dollár minden értékvesztése csökkenti devizatartalékát, hogy a pénzügyi válság elértékteleníti amerikai befektetéseit (van pénze még a két bajba jutott ingatlanforgalmi alapban is), csökkenti amerikai kötvényeinek értékét. Mindezen felül Kína nem engedheti meg gazdasági lendületének hanyatlását, amit az amerikai fogyasztás visszaesése okvetlenül magával hozna. (A mostani válság hatására évekig két számjegyű növekedése a Világbank – 9 százalékról lefelé korrigált – legújabb becslése szerint 2009-ben 7,5 százalék lesz.)
Mi és a kínaiak azon dolgozunk, hogy megerősödjön a globális gazdaság – jelentette ki Henry Paulson, George Bush amerikai elnök sokat emlegetett pénzügyminisztere. Jelezte ezzel nemcsak a két ország közös érdekeltségét a válság feltartoztatásában, hanem azt az eltökéltségét is, hogy együtt dolgoznak e cél elérésén. Ezt a közös munkát érzékeltették még azzal is, hogy létesítettek egy 20 milliárdos közös alapot, amelynek az a feladata, hogy a világ államainak, elsősorban a fejlődő országoknak hitelt adjon behozataluk – tehát külföldi vásárlásaik – szintjének fenntartásához.
A közös érdekeltség azonban elsősorban abban nyilvánult meg, hogy Kína semmit sem tett (mondjuk: amerikai befektetéseinek kivonásával, devizatartalékának dollárról más valutára átállításával) az amerikai gazdaság helyzetének megnehezítésére. (Cserébe lépéseket kért amerikai aktívája és befektetései értékének megőrzésére.) Az amerikai gazdaság képviselői pedig a kínai fogyasztás fokozásától várják a nemzetközi kereslet rohamos csökkenésének megállítását. (Európával együtt – a kínai behozatal növelésére – sürgetik a jüan leértékelését. A szakértők hangsúlyozzák, hogy a kibontakozó recesszió megállítására a világnak egyetlen módja van: a kínai piac fokozottabb megnyitása. És Kína el is fogadott egy 586 milliárd dolláros programot arra, hogy 2010-ig növelje a belső fogyasztást.)
A pénzügyi válságnak ezekben a napjaiban már láttuk a világgazdaság működésének sok olyan furcsaságát, amelyet eddig nem is vettünk észre. Elsősorban is tapasztalhattuk, hogy ennek a világgazdaságnak az összeszövődése milyen hihetetlen dolgokra képes. (A benzin árának emelkedése ellen tiltakozók például tapasztalhatták, hogy az áremelkedésnél csak egy nagyobb baj lehet: ha a benzin ára esik, mint most amikor a 148 dolláros csúcsról 50 dollár alá esett.) A kínai–amerikai viszony ennek az összekuszáltságnak a bizonyítéka.
