A hidegháború korszakának egyik legnagyobb fordulata játszódott le 45 évvel ezelőtt: Richard Nixon akkori amerikai elnök 1972. február 21-e és 28-a között ellátogatott a Kínai Népköztársaságba és ott találkozott-tárgyalt a két legrangosabb kínai vezetővel: Mao Ce-tung elnökkel és Csou En-laj miniszterelnökkel.
A látogatás azért jelentett és hozott fordulatot, mert Kínában a győztes forradalom már jóval korábban diadalmaskodott, és már 1949-ben megteremtette a népköztársaságot, de a Nyugat nem ismerte el azt a Peking által hirdetett tételt, hogy csak egy Kína van, hanem ehelyett makacsul kitartott amellett, hogy Kína még mindig Csang Kai-sek Tajvan (korábban Formoza) szigetére szorult országa.
Ennek a fordulatnak az előzménye, hogy Franciaország megelőzte az USA-t, mert De Gaulle már 1964. január 8-án kezdeményezte a diplomáciai kapcsolat felvételét. Kijelentve „A Francia Köztársaság a Kínai Népköztársaságot elismeri a kínai nép egyetlen legitim kormányának”. Január 25-én létre is jött a diplomáciai kapcsolat, de az első kínai nagykövet csak 1966-ban foglalta el párizsi állomáshelyét. Nixon látogatásának is voltak előzményei. A jég az ún. pingpongdiplomáciával tört meg. Elsőnek ugyanis az amerikai asztalitenisz-válogatott látogatott el Kínába, majd 1971 júliusában Henry Kissinger, az amerikai külpolitika napjainkig legnevesebb képviselője, Nixon nemzetbiztonsági tanácsadójaként arra használta ki pakisztáni látogatását, hogy titokban ellátogasson Kínába, és elindítsa a két ország közötti kapcsolat kialakítását.
Nixon látogatása alkalmával megszületett az ún. Sanghaji Nyilatkozat, amely évekre megalapozta a két ország kapcsolatát. A diplomáciai kapcsolat azonban lassabban alakult ki: a két ország irodája 1973. május 1-jén kezdte meg működését, de a teljes diplomáciai kapcsolat csak 1978 decemberében jött létre. Addig már Gerold Ford amerikai elnök is járt Kínában 1975. december 1-je és 5-e között. (Később valamennyi amerikai elnök járt Pekingben: Ronald Reagan 1984-ben, George Bush 1989-ben, Bill Clinton 1998-ban. George W. Bush 2001-ben csak az APEC ülésén találkozott a kínai elnökkel. És a kínai elnökök, miniszterelnökök is sorra ellátogattak az USA-ba. A sort Teng Hsziao-ping látogatása nyította meg.)
Az így kialakult kapcsolatban volt politika is. A franciák azért előzték meg az USA-t, mert a Kínai NK segített De Gaulle-nak az algériai kérdés rendezésében. (A kínaiak ugyanis támogatták az ország függetlenségéért harcoló FNL nevű szervezetet, és így részei voltak az ország függetlensége elismertetésének.) Reagannak pedig azért kellett a jó viszony Kínával, mert a maga javára akarta fordítani a Szovjetunió és Kína között akkor meglévő feszültséget. (Ezt másolná most Donald Trump azzal, hogy jó viszonyt alakít ki Oroszországgal, miközben kiélezi a viszonyt Kínával.) Az sem volt mellékes szempont, hogy az USA egyszerűen nem tehet úgy, mintha nem létezne egy ország, amely az emberiség egyötödét képviseli.
A leglényegesebb azonban az volt, hogy rendkívül szoros gazdasági kapcsolat alakult ki a két ország között. Árucsere-forgalmuk évi 560 milliárd dollárt tesz ki. Szinte elképesztő, hogy – mint a China Daily című, angol nyelven megjelenő kínai lap kiszámította – 1979 és 2016 között a két ország közötti árucsere a kiinduló pont 211-szeresére nőtt. És Kína fontos szerepet játszik az amerikai költségvetési hiány fedezésében is. Márpedig Barack Obama elnöknek igazán nagy szüksége volt erre a kínai segítségre, hisz elnöksége idején az amerikai adósság több mint kétszeresére ugrott: a kezdeti 9340 milliárdról 2016. december 31-ig 19 976 milliárdra.
Mindez napjainkban azért vált időszerűvé, mert Trump, az USA mostani elnöke már a kampányban bejelentette: ki fogja élezni a viszonyt Kínával, és elnökségének első napjaiban meg is tett mindent ígéretének a beváltására. Négy fronton is háborúba kezdett. (Ebből a negyedik, a két ország közötti kiberháború kiéleződése csak a kulisszák mögött folyik, tehát külön témát jelent.) Ebből csak egy jelképes: szakítva azzal a Nixon–Mao megállapodással, hogy csak egy Kína van, a népköztársaság, felvette a kapcsolatot Tajvannal. A másik jövendő feszültségek forrása lehet: Kína ellen fordult a Dél-kínai-tenger szigetei körüli feszültséggel kapcsolatban. (Nem tudni, hogyan mászik ki ebből a bonyodalomból, hisz Kína mellett még öt ország formál jogot ezekre a szigetekre.)
A leglényegesebb és a világot legjobban érintő azonban az, hogy már meghirdette a kereskedelmi háborút Kína ellen. Ennek van egy gyakorlati része: vámokkal csökkenteni kívánja a kínai behozatalt, ugyanakkor növelni akarja az amerikai kivitelt. Trump programjában ugyanis központi helyet kap, hogy az USA-nak nagy kereskedelmi deficitje van három ország felé is. Kína felé 370 milliárd (ennek az országnak összesen 510 milliárd dollár külkereskedelmi többlete van), Németország felé 80 milliárd és Mexikó felé 60 milliárd. Trump ugyanis e hiány csökkentésével akarja teljesíteni ígéretét, hogy új munkahelyeket nyit. Ennek szellemében már nyílt háborút kezdett Kína és Mexikó ellen, Európa iránti viszonya pedig jelzi, hogy Németország is sorra kerülhet.
A Kína elleni háborúnak elvi része pedig az, hogy – mint a davosi találkozóval kapcsolatban már írtunk róla – Kínára hagyta, hogy a szabadkereskedelemmel és a globalizációval kapcsolatban átvegye azt a vezető szerepet, amit eddig az USA játszott. A davosi találkozó egyik indiai résztvevője meg is jegyezte: „Ti fejlett országbeliek azt mondtátok nekünk, hogy térjünk át a kapitalizmusra. Mi megtettük. És most ti azt mondjátok, a kapitalizmus nem működik. Mi zavarban vagyunk”.
