Az afgán fővárosban legalább 103-an meghaltak és 235-en megsebesültek egy robbantásban, amelyet mentőautóba rejtett pokolgéppel hajtottak végre. Legalább harminc ember meghalt az afgán lázadók három tartományban elkövetett négy támadásában. Több mint húsz halottja van a tálibok egy katonai támaszpont ellen elkövetett támadásának. Fegyveresek megtámadták a kabuli Intercontinental szállodát, amikor ott éppen lakodalmat tartottak. A lapokban rendszeresen – legalább hetente egyszer – jelentek meg az ilyen és hasonló hírek.
Ezeket a támadásokat a táliboknak tulajdonították, de tavaly október 17-én 32 halottja és több mint 200 sebesültje volt egy támadásnak, amelyet az Iszlám Állam (IÁ) fegyveresei hajtottak végre. A tavalyi mérleg: az egymást követő merényletekben 3438-an haltak meg és 7015-en sebesültek meg.
Arról tanúskodnak ezek a hírek, hogy a sokat szenvedő Afganisztánban nincsen béke. A lapok megírták azt is, hogy a lakosság mind nehezebb tűri ezt az áldatlan állapotot. „A gyakori merényletek az általános lezüllés jelei”, és „az afgán állam tehetetlen a merényletek elharapódzásával szemben” – írták.
A világ pedig megdöbbenve látja, hogy az annyi ponton bekövetkezett zűrzavar és bizonytalanság ebben a szerencsétlen országban sajátos, nagyon furcsa formát öltött. Az előállott helyzet képletét nagyjából így írhatnánk le: két egymással vetélkedő szélsőség támadja a két egymással acsarkodó szélsőségből álló kormányt, amely egy szélsőséges hatalmat megdöntő külső beavatkozással alakult; de ennek a hatalomnak az elődje is egy szélsőség volt, amely egy másik külső beavatkozással uralkodó szélsőség helyébe lépett.
A szélsőségeknek ez a kavalkádja azzal kezdődött, hogy az 1978-ban államcsínnyel hatalomra kerülő kommunista kormány a Szovjetunió segítségét kérte, és 1979 decemberében bekövetkezett az ország szovjet megszállása, amely azzal zárult: Gorbacsov, látva, hogy nem boldogulnak, levette a kezét Afganisztánról, és a szovjet csapatok 1989 februárjában kivonultak az országból. Nem sikerült ugyanis békét teremteniük.
Pedig mindent megtettek. Felszabadították a nőket, megtiltották a gyerekházasságot, csökkentették a hozományt, agrárreformot hajtottak végre, falvakat építettek, kampányt kezdtek az írástudatlanság ellen stb. (A Le Monde tudósítója egy kabuli teaházban meglepődve látta az utolsó kommunista elnök, Nadzsibullah képét. Mire a tulajdonos megmagyarázta neki: „Akkor jobb volt, erős elnökünk és hadseregünk volt, a rendszer jól működött, és Kabul tiszta volt.”)
Mivel akkor még javában dúlt a hidegháború, a nyugati hatalmak, elsősorban az amerikaiak fegyverezték fel a mudzsahedineket (a szovjet megszállás ellen küzdő szent harcosokat), és a szovjet kivonulás után a kommunista hatalom csak 1992-ig tartotta magát. A hatalomra került mohamedán szélsőséget azonban a tálibok (a név tulajdonképpen a vallási iskolák diákjainak nevét jelenti) nem tartották eléggé „vallásosnak”, és 1996-ig tartó új polgárháborúban meg is döntötték. Az amerikaiak ekkor döbbentek rá, hogy kigyót melengettek a keblükön. Mert a tálibok bevezették „a világ legigazibban mohamedán államát”: a legszigorúbb mohamedán rendszert, a nőknél a kötelező burkát, a férfiaknál a szakállat, lerombolták az évszázados buddhista emlékeket, és üldöztek mindenkit, akit nem tartottak „igazi” mohamedánnak.
Az amerikaikkal akkor kerültek összeütközésbe, amikor kiderült, hogy ők adnak otthont annak az Oszama bin Ladennek, aki az Al-Kaida élén megszervezte a 2001. szeptember 11-én New York és Washington ellen intézett terroristatámadást, és nem is hajlandóak kiadni az amerikaiaknak. Ezért indult meg október 7-én az ENSZ zászlajával a NATO támadása Afganisztán ellen, és novemberig el is foglalták az országot. A különféle afgán frakciók megegyezésével Hamid Karzai (a francia lapok minősítése szerint a CIA régi munkatársa) került hatalomra.
Ezzel kezdődött az amerikaiak eddig leghosszabb háborúja, amelynek mérlegét még el sem merik készíteni. (A New York elleni merénylet tizedik évfordulójára készült mérleg azt mutatta, hogy addig 200 milliárd dollárjukba került.) Azóta már két amerikai elnök próbált tőle megszabadulni. Bush 2003-ban úgy döntött, hogy fontosabb Irak megszállása. Obama pedig 2009 decemberében bejelentette, hogy 2011 júliusáig kivonulnak Afganisztánból, majd az a határidőt 2016-ig elodázta, de még akkor sem lett belőle semmi. A korábbi elnökök gyengeségét ostorozó Trump számára fájó kérdéssé lett, hogy kénytelen volt beismerni: „Nem győzünk, vesztésben vagyunk.” A tőle megszokott módszerrel Afganisztánt próbálná Pakisztánra bízni, de ez sem sokat segít.
A külföldi segítséget ugyanis megnehezíti, hogy a két szélsőség – a tálibok és az IÁ – által támadott kabuli kormány maga is elvesz a korrupcióban, valamint az egymással vetélkedő két szélsőséges nacionalizmus, a lakosság többségét képező pasztuk és a legnagyobb kisebbség, a tadzsikok képviselőjének acsarkodásában. Az történt ugyanis, hogy 2014-ben, amikor „az ország első demokratikus hatalomváltására”, Karzai utódjának megválasztására készültek, az addigi kormány két minisztere, a pasztu Mohammad Asraf Gáni és a tadzsik Abdullah Abdullah került egymással szembe. Az első fordulóban Abdullah végzett az első helyen, a második fordulót azonban Gáni nyerte. Akkor a külföld kikényszerítette a kompromisszumot: Abdullah miniszterelnök lett. Most az új elnökválasztás közeledtével ellenségeskedésük teljes erővel felújult. És az ország teljesen elveszik ebben a sok szélsőségben.
