A viharok elültek. Az egész mohamedán világon Kuala Lumpurig „Halál Trumpra”, „Halál Amerikára” jelszóval végigsöprő tüntetések elcsitultak.
Veszített erejéből az a felháborodás, amelyet az váltott ki, hogy Trump amerikai elnök Izrael fővárosának ismerte el Jeruzsálemet. Ez lehetővé teszi, hogy a hetekig zajló események után kikristályosodjon nemcsak az a vélemény, hogy mélyponton a palesztin–izraeli kapcsolat, elszabadultak az indulatok Ciszjordániában, aktualizálódott a Le Monde Diplomatique által százévesnek mondott háború, hanem az a következtetés is, hogy ami Jeruzsálemmel kapcsolatban ezekben a hetekben történt és elhangzott, a legmeggyőzőbb módon demonstrálta: világunk milyen veszélyessé és egyben bonyolulttá vált.
A veszélyek tudatosodását megkönnyítette, hogy ezekben a hetekben – az évfordulón, előtte és utána – a világsajtó sokat foglalkozott Trump első évével. Természetesen különbözőképpen ítélik meg a veszélyek forrását, méreteit és a várható következményeket. De elég általánossá vált az a vélemény, hogy a veszélyeket az szüli, hogy a gazdasági bajok és a hatalomért vívott küzdelem felszította a „nemzeti érdekek” erőteljesebb képviseletét, ami azzal jár, hogy ezek az érdekek ütköznek és gyorsan oda jutnak, hogy „döntse el a kard, melyik érdek érvényesül”.
Azt a következtetést is megfogalmazta több lap: a mai világhelyzet robbanékonyságát az okozza, hogy a puskaporos légkörben Trump szikrákat pattogat. Nem véletlen, hogy a Washington Post még elég mérsékelten arról ír: Trump az amerikai politikába visszahozta a „diplomáciai egoizmust”, amely „Amerika erkölcsi misszióját” képviseli. A New York Times azonban már Az Apokalipszis évfordulója címmel arról ír, hogy Trump politikája „rémálommá” lett, amelyben az „elképzelhetetlen mindennapossá válik”.
Ennek a két vonalnak a találkozása teremtette azt a képet, amely szerint a világhelyzetet az jellemzi, hogy a háborús veszélyig felizzik egy-egy nemzetközi probléma, majd utána az elcsitul, hogy egy másik ponton éleződjön ki robbanásig a helyzet. Ukrajnában már rég elült az orosz–amerikai háború veszélye, részben azért, mert a világ felismerte, hogy nem szabad háborút kockáztatni egy rendszerért, amely félfasiszta módon viszonyul a kisebbségekhez. Észak-Korea körül már addig fajult a helyzet, hogy az amerikaiak szidni kezdték Trumpot, mert az atomtámadás veszélyének teszi ki őket. Majd amikor ezt az ügyet Kínára és Dél-Koreára bízták, egyszerre minden elcsendesedett.
Most az Irán elleni háború veszélyét idézték elő. Mert minden háború azzal kezdődik, hogy a másik visszalő. Szíriában az Irán által támogatott Hezbollah már lelőtt egy izraeli repülőgépet. Izrael ugyanis még a napokban is bombázta Gázát egy incidens miatt, és azt hitte, Szíriában is bombázhat. Közben az igazi veszély, hogy holnap orosz támogatással Szíria vág vissza nemcsak Izraelnek légitere megsértése miatt, hanem Törökországnak is, mert beleegyezése nélkül behatol területére. Jeruzsálem problémájának kiélezése csak kis része az ilyen veszélyeknek.
A Jeruzsálem körüli események azonban legmeggyőzőbben azt demonstrálták, hogy világunk mennyivel bonyolultabbá vált. Hol van már az, hogy milyen egyszerű volt az a kétpólusú világ, amelyben az Egyesült Államok és a Szovjetunió vetélkedésének és együttműködésének furcsa szimbiózisa intézte a világ ügyeit? És hol van már az az egypólusú világ, amelyben Washington – Afganisztán és Irak megszállásáig, Jugoszlávia bombázásáig – maga oldotta meg a világ problémáit, kezelte gondjait? Mára már megesik, hogy az amerikai politika szembekerül a világgal, és sorra jelentkeznek a „középhatalmak”, amelyek jogot formálnak arra, hogy beleszóljanak a a világ ügyeinek intézésébe.
A Jeruzsálem körüli válság most éppen azt demonstrálta, hogy az amerikaiak milyen könnyen szembekerülhetnek a világgal. Ez történt a Biztonsági Tanácsban, ahol mind a 14 tag állásfoglalásával szemben kellett vétóval élniük, ami önmagában is nagyon ritkán fordult elő. Ez a 14 tag ugyanis elfogadta azt a határozatot, amely kimondta, hogy „jogilag semmisnek mondatik ki és a Biztonsági Tanács hatályos határozatával összhangban megsemmisítendő bármilyen döntés vagy akció, amely megváltoztatná Jeruzsálem szent városának jellegét, státusát vagy demográfiai összetételét”. Ugyanezt a határozatot az ENSZ Közgyűlése 128 szavazattal, 38 ország tartózkodása mellett és mindössze 9 szavazat ellenében elfogadta. (Annak illusztrálására, hogy ki mindenki robbanhat bele a világpolitikába, az O Point c. angolai lap megírta, hogy ezt az akciót Mozambik szervezte meg.)
Ez a válság még meggyőzőbben demonstrálta a „középhatalmak” fokozottabb szerepét is. Részben azzal, hogy Törökország magára vállalta a muzulmán világ képviseletét ebben az ügyben. (A világpolitikában mind aktívabb Erdoğan török köztársasági elnök fogalmazta meg a felhívást, hogy „a világ mohamedánjai védjék meg Jeruzsálemet”.) Másrészt ez a válság megmutatta, hogy létrejött a középhatalmaknak egy furcsa felállása a befolyásért vívott harcban. Szaúd-Arábia és Izrael összefogott egy mohamedán állam, Irán ellen. (A szaúdi magatartás miatt nem lett intifáda, palesztin felkelés ebben az ügyben, holott a múltban a tiltakozásnak ez a formája jelentéktelenebb ok miatt is kirobbant, a második intifáda például azért, mert Saron akkori izraeli miniszterelnök ellátogatott a jeruzsálemi Templom-hegyre.)
Nem is szólva arról, hogy megmutatkozott: Irán és a Hezbollah jelenléte is bonyolítja a szíriai béke megteremtését.
