Pánik a tőzsdén! Február 5-én 4,6 százalékkal esett a részvények árfolyama a New York-i tőzsdén, amire 2011 augusztusa óta nem volt példa. Önmagában ez nem is tűnik olyan nagy dolognak, de a zuhanás lavinája végigsöpört a világ tőzsdéin és néhány nap alatt hihetetlen összeg, 4000 milliárd dollár uszott el. (Szerbia egész 2017. évi társadalmi összterméke 108,6 milliárd dollár volt.)
A világsajtó, amely amióta Trump amerikai elnök bejelentette gazdasági politikáját, különben is nagyobb figyelmet fordít a gazdaságban történtekre, megrökönyödve tárgyalta az esetet, és azóta is jobban odafigyel a tőzsdére. Elbizonytalanodás, turbulencia – mondták a kommentátorok. De időbe telt, amíg az igazi magyarázatot megtalálták: az emberek megijedtek, félnek az inflációtól, miután Trump pénzügyminisztere a gazdasági elképzelések megvalósításának egyetlen eszközeként a dollár leértékelődését említette. De nézzük, miről is van szó!
A krónika szerint az egész azzal kezdődött, hogy a norvég hajógyárakat áruházakká alakították át. Az egész világon végigsöpört egy folyamat, amelyre a franciák két olyan szót csináltak, amely nincs benne a korábbi szótárakban: désindustrialisation, délocalisations. Az elsőt még le lehet fordítani: ipartalanítás. A másik bonyolultabb, talán: a helyhez kötöttség felszámolása. Azt jelenti, hogy a fejlett világ leépítette az ipart, mert olcsóbb volt mindent külföldről behozni, sőt külföldön előállítani.
Oda jutottak, hogy a fejlettséget azzal mérik, mennyivel nagyobb a szolgáltatás részesedése a nemzeti jövedelem előállításában, mint az iparé és a mezőgazdaságé. És oda jutottak, hogy Kínában az ipar részaránya 39,5 százalék, még Németországban is 30,1, az USA-ban viszont mindössze 18,9 százalék. A következmény: 2017-ben az amerikai behozatal 776 milliárd dollárral nagyobb, mint a kivitel, míg Kína kivitele 426 milliárd dollár többletet mutat. (Mivel ezt az összeget más külföldi bevételek-befektetések módosítják, a 2017. évi mérleg: az amerikaiak 475 milliárd dollár hiánnyal, a kínaiak 265 dollár többlettel zárták az évet, és kisebb meglepetéssel a legnagyobb – 300 milliárd dollár – a németek többlete.)
Ez a rendszer vitt a 2008-ban kirobbant gazdasági válsághoz, mert a pazarló fogyasztással párosulva megfizettethetetlen adósságokat szült, de az államok is eladósodtak. (Az amerikai adósság az évi nemzeti jövedelem 77,4 százaléka, 0,9 százalékponttal nagyobb, mint 2016-ban, kisebb, mint a 180 százalékos görög, 131,2 százalékos olasz vagy 104,3 százalékos belga adósság, de képzelhetjük, milyen horribilis összeg, ha tudjuk, hogy az amerikai 2017. évi nemzeti jövedelem 19 360 milliárd dollár volt.)
Nem Trump az első amerikai elnök, aki szembenéz ezzel a problémával. Eddig a legsikeresebb Franklin Roosevelt volt, aki a 1929–1933-as válság leküzdésére elfogadtatta a Buy American Act (Vásárolj Amerikában törvény) nevű törvényt, ami azonban nemcsak azt jelentette, hogy vásárolj amerikai árut, hanem azt is, hogy fektess be Amerikában. Ronald Reagan (aki Trump America First szlogenjéhez hasonlóan kiadta az America is back – Amerika visszatér jelmondatot) próbálkozása azonban visszafelé sült el. Annak ellensúlyozására, hogy túl sok a japán autó Amerikában, Mexikóban építtetett egy autógyárat, de ezzel csak konkurenciát csinált a két amerikai autógyárnak, a Fordnak és a General Motorsnak.
Már Trumpnak is van visszafelé sült lépése: kilépett a Csendes-óceáni Partnerségből, amelyet Obama a kínai előretörés mérséklésére hozott létre, a megüresedett helyet viszont Kína rögtön elfoglalta. A protekcionalizmus azonban nem az ő találmánya: a gazdasági válság általában ennek az irányzatnak az erősödését hozta meg. Mindenütt kísért a nacionalizmus őskorának jelszava: vásárolj hazait! (A Kereskedelmi Világszervezet, a WTO kimutatása szerint már 2011-ben 340 protekcionalista jellegű intézkedés született a világban, 120-szal több, mint 2010-ben. A Blomberg intézet pedig kiszámította, hogy a válság visszaszorulásával visszatérő vásárlási kedv a külföldi árucikkek vásárlásánál három, a hazaiaknál viszont 10 százalékos növekedést hozott.)
Általában azonban az a helyzet, hogy az America First jelszónak elsődleges értelme: „Amerika első”, biztosan nem jön be. Nem csupán azért, mert a világ legnagyobb részvénytársasága és legnagyobb gyárja kínai, legnagyobb kőolajfinomítója indiai, a legnagyobb repülőgépet Oroszországban gyártották, a legmagasabb épület Tajpehon és Dubajban van stb. Azért is, mert visszaáll a XV. század előtti állapot: a nagyobb népességű ország nemzeti jövedelme is nagyobb. A közgazdászok már kiszámították, hogy 40 év múlva öt ország – Kína, India, Brazília, Oroszország és Mexikó – termelése nagyobb lesz, mint a fehér ember fölényét jelző G7 nevű államcsoporté. És ma már Indonéziának több európai szinten fogyasztó polgára van, mint Franciaország egész lakossága.
Trump jelmondata azonban inkább a másik értelmét jelenti: Amerika mindenekelőtt. Vagyis az amerikai érdek kerül előtérbe. Nem a klímaváltozás hatását kérdőjelezi meg, hanem amerikai munkahelyeket, szénbányákat ment. Nem a külföldi áru ellen van, hanem „méltányos és igazságos” kereskedelmet akar, vagyis mások is vegyék meg az amerikai árut. Csak éppen lehetőségei korlátozottak. Nehezen vezethet be védővámokat, mert senki sem szeretne drágábban vásárolni. (A közvélemény-kutatás szerint az amerikaiak 54 százaléka van a védővámok ellen.) Nehezen kínálhat versenyképes árucikkeket. A „külföldi” árut gyakran amerikai cégek gyártják. Tehát a protekcionalizmussal lehet kísérletezni, de ezzel csak a világgazdaság válik érzékenyebbé, a bizonytalanság fokozódik.
