Az amerikaiak kényszeredetten és nagy késéssel, csak 1917. április 8-án léptek be az I. világháborúba. Titokban abban reménykedtek, hogy a háború már gyorsan véget ér. Sehogyan sem tudták azonban befejezni. A frontok megállapodtak, a seregek lövészárkokban álltak egymással szemben, a frontvonalak alig mozdultak, a szenvedés és az áldozatok azonban maradtak. Ez volt az a korszak, amelyet a regényíró Remarque Nyugaton a helyzet változatlan című regényében örökített meg. A katonák és a hátország mind nehezebben viselte. A fiak és férjek ott szenvedtek a messzi frontokon, és őket is mind fájdalmasabban érintették a következmények. Egy nagy hadviselő fél, a cári Oroszország már belerokkant mindebbe, és 1917. november 7-én született egy új állam, amely a béke jelszavával kilépett ebből a végeláthatatlan öldöklésből.
Ilyen helyzetben terjesztette az amerikai kongresszus elé száz évvel ezelőtt, 1918. január 8-án A háború céljai és a béke feltételei című 14 pontból álló programját Thomas Woodrow Wilson akkori elnök. Nyugodtan állíthatjuk, hogy azzal a nagy adag naivitással, amely azt képzelte, hogy az emberiség már megérett a tartós és tiszteséges béke megteremtésére, és azzal a gondolattal, hogy megfogalmazza ennek és az ilyen békének a feltételeit. Ma a beterjesztés századik évfordulóján ezzel a programmal kapcsolatban három dolog érdemel figyelmet: a béke megteremtése szándékának megfogalmazása, annak felismerése, hogy ennek alapvető feltétele a népek önrendelkezési jogának elismerése és a hatása: egy sereg állam az idén ünnepli függetlenségének századik évfordulóját.
A program első négy pontja közvetlenül a tartós és tisztességes béke megteremtésének feltételeit tartalmazza: nyílt béketárgyalás, minden titkos megállapodás mellőzésével; a hajózás szabadsága; a gazdasági korlátozások megszüntetése és a leszerelés. Mai szempontból azonban jelentősebbek a következő pontok, amelyeknek mindegyike valamilyen formában a nemzetek önrendelkezési jogával foglalkozik. Ezt az önrelkelkezési jogot ugyanis az októberi forradalom fogalmazta meg és ismerte el először. (A bolsevikok 122 nemzetet ismertek el, és negyven-egynéhánynak még az ábécéjét is ők csinálták meg.) De a nemzetközi politikába először Wilson vitte be.
A gyarmatokra vonatkozóan még eléggé bátortanul, csak annyiban, hogy kimondta: „Az érdekelt lakosság érdekei ugyanolyan eséllyel essenek latba, mint annak a kormánynak méltányos érdekei, amelynek jogosultságát el kell bírálni.” De abban a korszakban, amelyben nemzetközi beavatkozással még fegyveres harc folyt a bolsevikok hatalma ellen, valóságos forradalomként hatott annak kimondása, hogy szükség van „az Oroszországot érintő összes kérdésnek olyan rendezésére, amely a világ többi nemzetének legjobb és legszabadabb együttműködését biztosítja arra nézve, hogy Oroszország akadálytalanul és korlátozás nélkül alkalmat kapjon saját politikai fejlődésének és nemzeti politikájának független meghatározására”.
Továbbá a pontok sorrendjében: annak szavatolására, hogy a nemzetek szabadon rendezhessék egymás közti kapcsolataikat, ki kell üríteni Belgiumot és a francia területeket; „világosan felismerhető nemzeti vonalak szerint” ki kell igazítani az olasz határokat; a népek számára szavatolni kell „az önálló fejlődés legszabadabb lehetőségét”; szavatolni kell a balkáni államok politikai és gazdasági függetlenségét; az Ottomán Birodalom török részének teljes szuverenitást kell adni, de a többiek számára gondoskodni kell „létük feltétlen biztonságát, önálló fejlődésük teljes és zavartalan lehetőségét”. És egy külön pont szól arról, hogy „független lengyel államot kell létesíteni”.
Ez az a pont, amely ezt az évet sajátossá teszi: Európa több országa az idén ünnepli függetlenségének századik évfordulóját.
Kronológiai sorrendben: január 16-án független lett Ukrajna, február 16-án Litvánia, február 24-én Észtország, május 26-án Grúzia, május 27-én Azerbajdzsán, május 28-án Örményország, október 14-én Csehszlovákia, október 29-én Szlovénia és Horvátország, november 11-én Lengyelország, november 13-án Egyiptom, november 16-án Magyarország, november 18-án Lettország és december elsején létrejött a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság.
Nem a mi témánk, hogy ez a tény miért nem kapott nagyobb figyelmet, és mivel magyarázható az, hogy Magyarországnak miért nem sikerült az, aminek Atatürk olyan eredménnyel szerzett érvényt. Érvényesítette azt az elvet, hogy Törökország egy új állam, ennek az új államnak semmi köze az I. világháborúhoz, tehát épp úgy megilleti az önrendelkezés joga, mint a többi nemzetállamot. Ennek az elvnek az érvényesítésével kieszközölte még egy békeszerződés megváltoztatását is. De való igaz, hogy Magyarország függetlenségét is ekkor, 1918. november 16-án kiáltották ki.
Károlyi Mihály emlékirataiban így írja le ezt az eseményt: „A Parlament előtti téren rengeteg ember gyűlt össze az ország minden részéből. Hatalmas volt a tömeg, nagyobb, mint 1894-ben Kossuth Lajos temetésén, vagy 1896-ban, Magyarország ezeréves fennállásának ünnepén… Hock János, a Nemzeti Tanács elnöke... éles szemével az egyik boltív alatt felfedezett egy öreg 48-as honvédet nyűtt barna attilában és kék sapkában. Odahívta az emelvényhez, és harsányan így szólt hozzá: »Magyarország függetlensége, amiért ti hetven évvel ezelőtt harcoltatok, megvalósult.« A hatás drámai volt.”
Mindez azért érdemel figyelmet, mert az önrendelkezés eddigi három nagy hulláma (az I. világháború után, a gyarmatbirodalmak felszámolásakor és az államok szétesésekor) után napjainkban ez a kérdés számtalan formában ismét napirenden van.
