2024. április 18., csütörtök
ÖRÖMHÍR

Az élet kulcsa

Közeleg május elseje, a munka ünnepe, amely nemcsak állami, hanem egyházi ünnep is. 1955-ben II. Piusz pápa Munkás Szent József emléknapjává nyilvánította.

A mai korban, amikor az apa sok családban, sajnos, távolléte miatt hiánycikk vagy elvont fogalom, joggal kérdezzük, mit tanulhatunk Jézus nevelőapjától, aki nem értette, de hittel elfogadta, megvalósította, amit róla Isten elgondolt? Mivel érdemelte ki, hogy nemcsak a munkások, hanem az apák, családok védőszentjeként tiszteljük?

Isten felfoghatatlan gondviseléssel Józsefre bízta egyszülött Fiát, önmaga helyettesévé állította Jézus mellé, és rá bízta annak anyját, Máriát. József Dávid király családjából származott, amikor azonban az Úr angyala által álmában megszólította, nem volt gazdag. Az Úrnak ez nem számított akadálynak. Ő nem gazdagra, hanem mai szóval élve egyszerű emberre, iparosra, munkásra akarta bízni egyszülött Fia nevelését. Mondhatnánk terve megvalósítására „méltatlan eszközt” választott, hogy annál jobban kitűnjék égi ereje.

A Biblia szerint József igaz (igazságos), alázatos, tiszta életű ember volt. Minden gondolatát, akaratát, tettét Isten parancsai irányították. Látom egyszerű, dolgos, kemény hétköznapjaiban, amint ácsmesterként gerendákat cipel, ácsol, farag. Igazi családfő, következetes, kötelességtudó, komoly, döntéseiben megbízható. Szeretetével, gondoskodásával támaszt, biztonságot, védelmet jelent Jézus és Mária számára.

Csodálom lelki erejét. Amikor az Úr angyala figyelmeztette a nagy veszélyre, Heródes királyra, József nem tétovázott, hanem hogy mentse a gyerek Jézus életét, Egyiptomba menekíti Máriával együtt. Szerette Jézust, apaként aggódott érte, amikor az elveszett.

Lukács evangélista arról beszél, hogy Jézus gyarapodott bölcsességben, korban és Isten és az emberek előtti kedvességben. Feltételezzük, hogy József tanította a maga mesterségére, és Jézus vele együtt dolgozott a műhelyben, mert a názáretiek Józsefet az „ácsnak” és Jézust az „ács fiának” nevezték. Valószínűleg Jézus a munkájában, beszédstílusában és viselkedésében hasonlított Józsefhez. Felnőtt korában látjuk, Jézusnál is kialakult a valósághoz való érzéke: a hétköznapi életből vett példákkal magyarázott, tanította az embereket.

József volt az, aki bevezette a helyes életbe Jézust, és Jézus, habár a mindenható Isten Fia volt, Józsefnek engedelmeskedett a földön. József lehetővé tette a számára az önállóságot: megmentette Heródes király üldözésétől, de nem tette üvegbúra alá a gyermeket. Figyelmeztette a veszélyre, de szabadságot adott neki. Feltétel nélküli szeretetével nem fosztotta meg a kötelességeitől, hanem megtanította arra, hogy vállalja őket. Az apák nem pótolható, örökös feladata tekintélynek és „mesternek” lenni. Manapság ilyen férfiakra és apákra van szüksége a családnak, a társadalomnak. Csak látszólag vágynak a fiatalok korlátlan szabadságra, valójában a megbízható tekintélyt, a példaképet, a támaszt, a biztonságot keresik. A kiszámítható viselkedést, amelyből érzik az apa melegségét, szeretetét.

Jézus korában az apa legfontosabb feladata volt, hogy a gyermekeivel megismertesse a Szentírást, hogy Isten szavára és útjaira tanítsa, nevelje őket. „Mutasd meg a fiúnak, melyik úton járjon, s akkor sem hagyja el, amikor idősebb lesz” – olvassuk a Példabeszédek könyvében (22,6). Pál apostol arra buzdítja később Krisztus követőit, hogy tanítsák, neveljék gyermekeiket az Úr tanítása szerint, segítsenek nekik abban, hogy felnövekedjenek az élet minden területén rájuk váró feladatokhoz.

Mi manapság odatapadunk a mindennapok gondjaihoz, mintha csak ez a világ létezne. Elfeledkezünk arról, amit őseink beláttak, hogy az imádság az élet kulcsa. József se tudta volna jól ellátni a rá bízott apai feladatokat, ha csak látástól vakulásig dolgozik, küszködik. A keresztények benne az imádkozó ember példaképét látják. Ha minden napunkat (és munkánkat) imádsággal kezdjük, és imádsággal fejezzük be, a mi lelkünkben is, mint József lelkében, megszületik a betlehemi jászol békéje, az angyali kar éneke, meglátjuk a Jóisten gondolatait, tervét. Örömünk lesz, hogy élhetünk, dolgozhatunk azért, aki eljött közénk, hogy testvérünkké legyen. Áldás lesz becsületes életünkön, függetlenül attól, hogy a szántóföldön kapálunk, az iskolában tanítunk, vagy a kórházban gyógyítunk.