Már napok óta szoktatta magát a látványhoz, mégis újra meg újra szíven ütötte a falak sivársága. A folyosó piszkosfehér színe olvadt, sáros hóléhez hasonlított, amelyen a szemlélődő csupán elvétve talált kisebb-nagyobb fehér foltot. Ott, ahol korábban a falra rögzített virágtartók függtek.
Azzal, hogy a folyosón tárolt, feleslegessé vált bútorokat elhordatták a lakókkal, egyetértett. Sőt, támogatta a kezdeményezést, hiszen a sok kacattól lomtár látszatát keltette a folyosó. Ezenkívül tény, hogy a sok gyúlékony anyag – egy esetleges tűz alkalmával – csak tovább növelné a lángok étvágyát.
Ugyanakkor a folyosón virágok is díszlettek. A növények szerelmesei csak szaporították-szaporították a cserepek számát, és amikor a lakáson már túlnőtt a sok „zöldség”, a felesleg kiszorult a lépcsőházba. Persze, szép is volt. A sok zöld növény széppé, barátságosabbá, otthonosabbá tette a folyosót, ellensúlyozta az egyhangúságát.
Panel. Hát, igen. Akinek csak erre tellett, az a betonkaptárból megpróbált otthont, lehetőség szerint lakályos környezetet varázsolni maga köré. Ennek egyik eszköze volt a folyosóra, a lakásajtó közelébe, a lépcsőfordulóra kipakolt, na meg a falra rögzített tartókba helyezett sok-sok zöld, virágos vagy virágtalan, folyton nyíló vagy folyamatosan hervadó növény.
Na, ez ért most véget. Állítólag új szabály – bár tűzvédelmi szabályzat addig is létezett –, hogy a tűzoltóság ténykedését semmi módon és semmivel nem lehet akadályozni. Büntetik, aki nem alkalmazkodik vagy nem fogadja el a döntést. De ugyan már! Hát ki lenne önmaga ellensége?! Ha tűz van, muszáj oltani.
Arról azonban még sohasem hallott, hogy egy ház azért égett le, mert a tűzoltóknak útját állta egy sor, folyosóra kitett virágcserép.
Napok óta szoktatta magát a látványhoz, de csak nem tudta megszokni. Orosz laktanya – festés előtt. Harlem – festés után. Ilyenek meg ehhez hasonlók jutottak az eszébe majd mindig, ha a szeme elé került a csupasz fal. És ez naponta óhatatlanul megesett, hiszen reggel onnan indult, és este oda érkezett haza.
Csakhogy ez a „haza” mintha már nem lett volna olyan igazi, olyan otthonos. Szinte érezte, mint szorul el a szíve, amikor a téma újra és újra előkerült. Hol a gyerekeinek panaszkodott, hol a szomszédasszonyának hozta elő, aki persze vele értett egyet, ami miatt ő csak még jobban belelovalta magát, vagyis gyakran és visszatérően felemlegette a dolgot. Szabályosan kesergett miatta. Siratta a folyosói virágokat, különösen a sajátjait, amelyek még nem is olyan régen a falon függtek, a szemek és a szívek gyönyörködtetése céljából.
Elérkezett a születésnapja. Este ünnepelték, mert csak akkor volt otthon a család teljes létszámban. Érdekes módon, virágot nem kapott. A szerettei ezt azzal indokolták, a vágott virág gyorsan hervad, annak úgysem örülhetett volna sokáig.
Helyette persze kapott mást. A férjétől parfümöt, a gyerekeitől sálat meg különleges kávét, bonbont. Még egy pici tortára is tellett, amit el sem várt, hiszen az ő korában – lévén ötvenes évjáratú – ilyesmit már egyáltalában nem igényelnek az emberek.
A születésnapját követő reggelen, szokás szerint, a fél hatos járathoz indult. Az ajtót kapkodva húzta be maga után, a kulccsal is csak ügyetlenkedett. Igyekeznie kellett, egy kicsit elhúzódott a reggeli készülődése. Amint kilépett a lépcsőházba, a fény automatikusan felgyulladt. És akkor a lába szinte földbe gyökerezett az ámulattól, mert a folyosón, a lakásuk ajtaja melletti falakon jobbról és balról gyönyörű, tarka virágok pompáztak. Az illatukat is érezte.
Pedig csak festve voltak. Nemhiába rajzolnak olyan szépen a gyerekei…
