Nemrég olvastam, hogy lelkes emberek komoly összegeket szándékoznak költeni a valamikor ezeken a tájon élő állatok visszatelepítésére. Első olvasatra ez igencsak dicséretes és üdvös cselekedetnek tűnhet. Ha viszont egy kicsit is elgondolkodunk ezen, nyilvánvalóvá válik, hogy igencsak kétélű, sőt veszélyes feladatra vállalkoztak azok, akik ilyesmire szándékozzák elkölteni a pénzüket. Ugyanis annak ellenére, hogy ezek az állatok valamikor száz meg kétszáz évvel ezelőttig ezen a vidéken éltek, nem biztos, hogy képesek lesznek újból megtalálni a helyüket. Lehet, hogy ők nagyon is jól érzik majd itt magukat, csakhogy a megváltozott környezet miatt állandó összetűzésbe kerülnek az emberrel. A beszűkült élettérre visszatérő állat, és a területen élő, immár sokkal több ember komoly bajt okozhat egymásnak. Erre számos példát tudunk felhozni a közelmúltból még akkor is, ha az ilyen kísérletek nem újkeletűek.
A természet állapota nem állandó, hanem örökösen változó, folyamatosan fejlődő szervezethez hasonlít. Vannak állatok, amelyek önerőből hódítják vissza az egykor belakott területeket, amelyekről időközben kiszorultak. Ilyenek a borz, a vidra, a sakál... De vannak olyanok is, amelyeket az ember telepített anélkül, hogy előzőleg felmérte volna, milyen hatással lesz az adott faj a mai, immár minimálisra zsugorodott élőhelyére. Erre a legjobb példa a hód. Pedig őshonos fajról van szó.
Az ilyen hűbelebalázs módjára történő telepítések beláthatatlan következményekkel jáhatnak, és többnyire járnak is. A hód valamikor igen elterjedt állat volt ezen a vidéken, a folyókat övező erdőségekben élt. Az emberek értékesnek tartották gereznáját, vadásztak is rá minden eszközzel. A vadászat egymagában azonban nem irtotta volna ki teljesen ezt a fajt. Az ember terjeszkedése, a síkvidéki gallériaerdők kiirtása, tehát az élőhely nagymértékű zsugorodása azonban végleg eltüntette a hódot erről a vidékről.
A Kárpát-medencébe a múlt század nyolcvanas évei elején – tehát több mint harminc évvel ezelőtt – telepítették vissza. Szerbiában 2004-ben a Zasavicába telepítettek hódokat (35 egyedet), a visszatelepítés összeurópai projektum keretében zajlott. Nem tudjuk, hogy a németek által finanszírozott vállalkozás előtanulmánya kellően ecsetelt-e, hogy százéves távollét után – egyes források szerint az utolsó hódot Szerbiában 1920-ban a Dunán lőtték ki – milyen környezeti változásokat fog előidézni ez az állat a mai erdőkben. Immár nyilvánvaló, hogy a hód kiválóan feltalálta magát a hullámtéri erdőkben, állománya gyorsan növekszik, és élénken foglalkoztat bennünket a kérdés, mennyire kedvez/árt a jelenléte az erdőgazdaságoknak a természet mostani állapotában. A hódnak ugyanis ma már nincs természetes ellensége ezen a vidéken, ezért még a leggyengébb kis hód is megmarad és felnő. Az első néhány példányból alkotta állomány mára alaposan felduzzadt.
A hatóságok egyelőre hallani sem akarnak arról, hogy a hódot vadászható fajjá nyilvánítsák. Még akkor sem, ha ez az állat – puszta biológiájából kifolyólag – helyenként nagy károkat tesz a máskülönben is beszűkült élőhelyében. A hód által kidöntött fák elzárják, eltömítik a réti erdők vízi utjait, ami a mocsár eliszaposodását, majd végül kiszáradását eredményezheti, ezáltal más fajokat sodorhat veszélybe.
Az erdészek, a halászok és a vadászok már régen felhívták az illetékesek figyelmét a visszatelepített faj okozta gondokra. Ennek ellenére igencsak nehezen képzelhető el, hogy az illetékesek figyelembe veszik az észérveket. Még akkor sem, ha a hód telepítését annak idején nem a most nyeregben ülők hozták tető alá. Marad tehát a további érvelés és a várakozás. A tiszta jószándékból végrehajtott visszatelepítés okozta természeti károk még visszafordíthatóak, és még bizonyos ideig – merjük remélni – ilyenek is maradnak, a hód azonban továbbra is szaporodni és terjeszkedni fog. A hódtelepítést szorgalmazó érvek, melyek szerint „növényevő, fakéreggel táplálkozik, a halat nem bántja, a szántóföldön nem tesz kárt...” – mai ismereteink tükrében – nem a lényegről szólnak.
