Az atya-fiúi szeretetről

Mák Ferenc

2017. április 19., 18:59

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

A véletlen hozta úgy – és a jóbaráti szándék –, hogy egy ideje a neves író, Féja Géza délvidéki írásait olvasom, köréjük képzelve egy megfelelő kötetkompozíciót is. Kevésbé ismert történet, hogy a megjelenésekor nagy visszhangot keltett Viharsarok (1937) című szociográfia, valamint A régi magyarság (1937), A felvilágosodástól a sötétedésig (1942) és A nagy vállalkozások kora (1943) című magyar irodalomtörténeti munkák szerzője boldogabb időkben gyakran megfordult a mi vidékünkön, szebbnél szebb írásaiban örökítve meg a táj emberének sorsát és mindennapi életét. Féja Géza csantavéri lányt vett feleségül, így történt, hogy 1927-ben bemutatkozhatott a bácskai családnak, s az író azonmód szívébe zárta a tájat és annak földet művelő emberét. Az 1941 utáni években azután gyakran kereste fel a szeretett Csantavért és a Délvidék történelmi jelentőségű városait. Szabadkán hosszan elnézte a „parasztparlamentet”, a kékruhás gazdákat, akik ősi szokás szerint vasárnap délelőtt a városháza előtti téren beszélgetésre gyűltek egybe. Számára a főtér népe nyílt vallomás volt, amely az egész társadalmat a maga valóságában mutatta meg: „Járd be a főteret, s megtudod, hogy kik laknak a házakban, a nyert társadalmi keresztmetszet tökéletes.” Másutt azt írta: „a város legnagyobb része ma is faluszerű és paraszt-szabású, s a népi dinamizmus uralkodik benne. A falu itt konokul tartja magát, ő akar várossá nőni.” Zentán ottjártakor meglátszott a két évtizedes kisebbségi sors, de gondozott utcáit járva azt is felismerte, hogy a hagyományos „mezőgazdasági kultúra és a parasztság folytonos emelkedése” életet fog önteni a Tisza-parti városba. Tudta, hogy a csinos, rendezett Zombor egykor úri város, megyeszékhely volt, fölényét hivatalai és tisztviselői biztosították. Ebből lett az idők során Papp Dániel, Veljko Petrović és Milan Konjović városa, a klasszikus polgári műveltség otthona. Újvidékben viszont az iparosodott polgári várost vélte fölfedezni, amely helyzetéből eredően arra hivatott, hogy a Balkán felé irányuló kereskedelem központja legyen. Újvidék utcáin és terein lüktet az élet, a város minden zugát átjárja a cselekvési szándék. Féja Géza ugyanakkor megjegyezte: Újvidéket nagyon megszerette, de hozzá mégis a paraszti hagyományait őrző, azzal okosan gazdálkodó Szabadka áll a legközelebb. És persze Csantavér, a csantavéri paraszt ember. „Ezt a népet érintetlen, természetes magyarsága tartotta meg, szűz talaj, csak ezután el ne rontsuk. Itt még ősélmények dirigálnak – földmíves rokonaim egyik napon szigorú böjtöt tartottak, s engem is keményen megböjtöltettek, bár semmiféle egyházi böjt nem esett arra a napra, csak kerek száz esztendeje akkor szűnt meg a kolera” – írta a rokoni szeretetre emlékezve. Délvidéki útjáról hazatérve megjegyezte: módjában volt látni a magyar föld sebeit és egészségét is. „Gyönyörű, buja vetések és felszántott, megboronált táblák, még így távlatból is tisztán látszik, hogy itten megkapja azt a munkát a föld, amely megilleti.” És ez a békési Viharsarok parasztságának keserveit számon tartó író tollából nem mindennapi elismerés volt.

Féja Géza délvidéki írásait a most 87. életévében járó fia, Féja Endre gyűjtötte egybe, s mutatta meg Pastyik Lászlónak. Így jutottam én is az általam nagyra becsült író utolsó lakásának könyvtárszobájába. Féja Endre elragadó szeretettel beszél édesapjáról, s hogy a ragaszkodása őszinte, kiderült abból is, ahogyan részleteiben elmondta: harminc kötetbe gyűjtötte apja hagyatékát, s minden tőle telhetőt megtesz a teljes életmű megjelentetése érdekében. Így történt, hogy a délvidéki írásoknak – melyek egykor a Magyarország című napilapban és a Híd című képes hetilapban jelentek meg – délvidéki kiadót keresett. Beszélgetőtársam, e tüneményes ember arcán leírhatatlan átszellemültséget, ragyogást látok, amint az apjáról beszél. Közben régi fényképalbumokat lapozgatunk. Az egyik fénykép hátlapján ezt olvasom: „Édes fiamnak, a szenvedésben és nélkülözésben hűséges bajtársamnak – annak, aki legnehezebb esztendőimben az élet viselésére erőt adott –, annak, aki nékem csak örömöt szerzett: egész szívemmel-lelkemmel. 1955 Karácsonyán, édesapád. 1955. dec. 19-én, 55-ik születésnapomon, Békéscsabán.” Megremegett a kezemben a fénykép: micsoda idők, micsoda emberek! Milyen csodás élettörténetek! Így már értem annak a mélységes szeretetnek a forrását, amely Féja Endrét édesapja, Féja Géza hagyatékának gondozására, műveinek újbóli kiadására serkentette. Határozottságával, a paraszti világ gondjainak felkarolásával, a magyar nemzeti újjászületés olthatatlan reményével a szívében, meg-megújuló harcaiban is kikezdhetetlen eszményképe ő az ifjúnak, olyan érték, amelyet érdemes kötetekbe zárva, méltó örökségként átadni az utókornak. Így húsvéti időben az atya-fiúi szeretetnek ez a felülmúlhatatlan példája különös és egyszeri ajándéka a sorsnak.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége

Magyar Szó© 2003 - 2017     Impresszum | Adatvédelem | Előfizetés | Kapcsolat | Marketing | Közbeszerzés (Javna nabavka) | Dokumenti i pravilnici

Development & Hosting by: CNT | Design by: Plakatila