2024. április 18., csütörtök

Az időn kívüli pillanat

A magyar költészet napjára

Kilépek az ajtón, majd az udvar kapuján. Nem kallantyúzom vissza, hiszen a kis vasreteszt láthatják és elmozdíthatják kintről is, a rácsok között, tehát nem ér semmit. A lakásomtól nagyjából három percig tart kiérnem a város forgalmasabb részére, átjárja a látványt az áprilisi napfény, elvakítja a külvilág felé forduló szemem, és zajjá kuszálja saját hangjaim. A „tisztán” látás, a túlzott megfigyelés, az éles körvonalak, a túl sok külső inger gátolja a belső rendet, közeledek a temető felé, hónapok óta erre járok, mióta a régi utacska helyén markológépek és kamionok építik az újabb tömbházat.

Vörös téglafal mentén sétálok, tavasszal lehullott falevelek talpam alatt, platánfák árnyékában és egy fal a homlokom mögött két részre osztja a képet, de nem szemeim alapján, nem horizontálisan és nem vertikálisan, valami mélyebb módon, néhány lépésre tőlem két századdal ezelőtt született emberek hamvai pihennek és a testem csak halad, mert pillanatnyi tudásom alapján ezt érzem jónak. Homlokom mögött két táj elemei mosódnak össze, először homályosak, majd egyre tisztábban kivehetőek az alakzatok, csak hogy az utolsó mozzanat, a tökéletes megvalósulás előtti állapotban semmivé, füstté váljanak.

Néma a környezet, aminek része vagyok, egymás után haladnak el a kocsik, amit látok, nincs kapcsolatban azzal, amit élek, a test tudja, merre visz az út, de hogy hol és mikor vagyok, nem számol be róla semmi. Ott gubbasztok a szemközti park legmagasabb platánjának csúcsán, a szél belekap ruhámba, erősen kapaszkodom, és nézem, amint egy idegen az ismerős utcasarkon kanyarodik épp, a temetőkert másik oldalán is végigsétál, az én cipőm, az én ruhám és az én arcom van rajta, ugyanúgy jár, mint én, és ugyanakkor, amikor figyelem őt.

Tizenöt perce haladok, vagy fél éve, hiszen akkor is itt voltam, vagy majdnem itt, és ilyen voltam vagy majdnem ugyanilyen, lehet, hogy akkor épp volt egy kis borostám, de ez részletkérdés, az igazán fontos nem az, mi történik, még csak az sem, kik a szereplők és hogyan folytatódik a sors. Hiszen a mintázat nem változik, a szereplők talán, de teljesen ők sem cserélődnek ki, ugyanabból a gondolatból született mindegyikünk, ugyanazt a szerelmet érzi az idő halálakor mindenki. Visszatérve, az igazán fontos kérdés, hogy mikor történek, nem lehetek egyszerre a temetőkertben és az ágyban, valahol otthon, még évekig nem lesz borostám, pizsama van rajtam, a leengedett ablak réseinél beszűrődik a délelőtti napfény, a háttérben egymásba metsző hangok.

Hogyan lehet megfogni egy tárgyat, hogyan lehet kimondani egy szót, ha a tárgy, a szó eltűnik, majd visszatér, de időközben megváltoztatja önnönmagát. Megretten attól, hogy a szellem ráirányította a napfényt, hogy az ember használni akarja őt. Az eszköz eszközzé szentelné őt, a szubjektumot. Homlokom mögött tisztul a kép, de bábeli marad a nyüzsgés, pusztán a részletek válnak el jobban egymástól, nagy igyekezettel készül a rend, bár tudom, ez csak lelki fáradásom jele.

Hogyan lehet eldönteni, mi az, ami megmarad, mi az, ami érdemes arra, hogy ne térben, ne időben létezzen, hogyan lehet betűket vésni a márványba, hogyan lehet megnyitni az időt? Két birodalom határán sétálok, vörös téglákból emelkedik a fal, már nem mellette, már rajta járok, egyensúlyozom. Mit lehet, mit érdemes, mit kell leírni? Hogyan? Ha leírom, múlttá válik. Ha az emlék szenvedély, megmarad. Míg a szellem önmagát figyeli, hever egymáson a világ, és végtelenné lesz a pillanat.