1.
A vallás és a művészetek értékmegvalósító és értékmegőrző tevékenységet folytattak évszázadokon keresztül. Jézus alakja a művészetekben kiemelkedő művek sokaságának megalkotásához adott ihletet. Jézus Krisztus szenvedéstörténetének eseményeit számtalan híres alkotó formázta meg eltérő, de rokon(ítható) módon. A Szentírás ugyan a keresztény hitvilág kialakulásának első szakaszában, az első parancsolatában megtiltotta Istennek és a szenteknek az alakos ábrázolását. Azt illetlen, megszentségtelenítő, bálványozó gesztusként értékelte, akárcsak az iszlám. Isten fia, Jézus megtestesülésének titka azonban már időszámításunk negyedik évszázadában fölbátorította a korabeli egyházat arra, hogy a bibliai történetek sorát a leghatékonyabb módon, képi illusztrálással terjessze. Isten igéjét a művész keze által. Az emberi nem a művészi tehetséget Istentől kapta, ezért a keresztény vallás végül megengedte, hogy azt a liturgia és a hitélet adott keretei között is kamatoztassa, azaz maradandó élménnyé fokozza.
A padovai Scrovegni-kápolnában található Jelenetek Krisztus életéből sorozatfreskóinak egyike egyetlen határozott vonal segítségével, huszárvágásszerűen jelöli meg a vízszintesre szabott kompozíció tengelyét. A Júdás csókját ábrázoló jelenetben két emberkupacot, az apostolokat és a katonákat két központi figura, Jézus és az őt köpönyegébe „beforgató” Júdás egyesíti. Fölöttük csupán a dorongokkal, fáklyákkal és lándzsákkal felszúrt, sötét tengerként kéklő ég terül el. Giotto előfutára volt az újkori perspektívának, de azok közé a régi, megszokott, középkori sablonos rajztudással felvértezett festőmesterek közé tartozott, akik még hagyományos módon törekedtek képi ábrázolásaikban a lényeges mozzanatok megfogalmazására. De nemcsak a lassacskán háromdimenzióssá tett kép óvatos megfogalmazásaival, hanem már a számára lényeges pszichológiai viszonyok ábrázolásával is életszerűbbé, egyszersmind egyszerűbbé tette a nehézkes technika, a friss vakolatú freskó jelképi olvasatát. És Jézus méltóságteljes, komorodó tekintetét, Júdás önmagát leleplező közönségességét, rútságát, a katonák morcos, részvét nélküli tekintetét. Valamint Péter dühös-kurta indulattá változtatott mozdulatát is, amint késével sikeresen lemetszi egyiküknek a fülét. A freskó nehézkes, hosszadalmas látványérlelő technikája sem tette ugyanis még lehetővé a gyors és szenvedélyes, natúr mozgásokat megjelenítő képírást.
A kép furcsasága, hogy egy titokzatos csuklyás idegen áll a képen háttal nekünk, és határozott mozdulattal épp Péter köpenyét rángatja. A teátrális megfogalmazásoktól idegen módon titkot sejtet. Ki lehet ő? Úgy néz ki, mint valami kellékes, aki a középkori vándorszínészek játéka végén a függönyt húzná el. Végső jelzésül: hogy vége az előadásnak, azaz vége az első felvonásnak. Hirtelen nem tudjuk eldönteni, ki lehet ő. Talán maga a biztosítékként beavatkozó ördög. De lehet maga a festő is, aki jelét adja annak, hogy ő lenne a kép megnevezhető alkotója. A képalkotó a kora reneszánsz idejében már jelezni kívánta, hogy szerény, látnok Anonymusként jelen volt az eseményeknél, csupán szerénységében talányossá tette, mégsem volt hajlandó felfedni a kilétét…
Júdás tehát megcsókolta Jézus orcáját. Őt a kertből kivezették, és rabszíjra fűzve elhurcolták, árulójának pedig még a helyszínen átadták a megígért vérdíjat. Eléje dobták, mint a kutyának a jutalomfalatot, és megvetésük félreérthetetlen jeléül a saruja elé köptek. Azután már rá sem hederítettek. Júdás ekkor döbbent rá, hogy mit is tett.
Soká, de végül megvirradt. A sötét tekintetű főpapok és a vének tanácsot ültek. Ekkor már mind tudták, hogy nincs más módja a büntetésnek, a Názáretit csakis a halálnak adják. Júdás viszont úgy megrettent, hogy már gondolkodni is elfelejtett, céltalanul őgyelgett a templom kapuja előtt, és végül szégyenkezve, ideglázasan bekopogott. Bebocsátást kért, mert szerette volna valahogy visszacsinálni a dolgokat. Amit nem is gondolt át rendesen, de már megtörtént. Megbánta ugyan a tettét, és ezért vissza is vitte a harminc ezüstöt a főpapoknak. A megvető pillantások kereszttüzében zavartan eldadogta a megbánását. Az árulásnak azonban nem volt orvossága:
„Mi közünk hozzá? Kifizettünk, ez már a te dolgod!” Az újabb megalázás szinte elemésztette. Az ezüstöt elszórva elkotródott, és addig bolyongott, míg nem talált magának egy rendes kötelet, amire felakaszthatta magát. A megszégyenült, elkeseredett emberek végső eszköze ez. Nem mentesítheti őket a bűneik, jellemhibáik (következménye) alól, de a szégyenteljes vég elviselhetőbb a számukra, mint tovább-létükkel a meghosszított kín, az állandó küszködés a lelkiismeretükkel.
A főpapok fölszedték a szétszóródott ezüstöket, mert úgy vélték, hogy az áruló pénzének is helye van, de nem tették vissza a kincstárba, mert átok ült rajta. Ahhoz a harminc garashoz vér tapadt. Újabb tanácsot tartottak hát. Később megvették rajta a fazekas telkét, az idegenek számára temetőnek. Lehetséges, hogy itt kaparták el a későbbiekben a magát felakasztó, elkárhozott Júdást is. Ezt a telket nevezték el később Vérmezőnek. Mindezt Jeremiás próféta meg is jövendölte.
Jézust pedig megkötözve elvezették, és újabb kihallgatásra átadták Pilátus helytartónak, aki józanabb volt náluk, és rosszallóan csóválta a fejét. Tudott már eleget a papok ármánykodásairól, irigykedéssel elegy kapzsiságáról és hatalomvágyásáról. Ő kérdezett elsőként: „Te vagy a zsidók királya?” „Te mondod” – felelte Jézus.
Majd a főpapok és vének jutottak szóhoz, a körmönfont, szofista vádjaira azonban már nem felelt semmit, mert az ármányok nem voltak méltóak arra sem. Többé se szó, se hang. Ezen a helytartó igen meglepődött. Nyilvánvalóan szimpatizált Jézussal, és becsülte a méltóságteljes viselkedését is. Volt ötlete is arra, hogy az áldozatot elengedje, futni hagyja, mert akkoriban még az a szokás járta, hogy ünnepnapon a helytartó szabadon bocsáthat egy rabot: de mindezt a nép kívánsága szerint tehette meg.
Volt akkor egy elfogott hírhedt rabjuk, több rendbéli visszaeső bűnös, rendbontó és gyilkos, akit Barabásnak hívtak. És Pilátus kérdést intézett a tömeghez: „Melyiket bocsássam el a kettő közül, Barabást vagy Jézust?” Hasztalan reménykedett azonban a jó válaszban. A főpapok és a vének már felbujtották a népet, akik kórusban azt kiabálták felé, hogy Barabást engedje szabadon. De Pilátus nem adta fel, tovább kérdezte: „Hát Jézussal, akit Krisztusnak mondanak, mit tegyek?” Mind azt kiabálták: „Keresztre vele!” „De hát mi rosszat tett?” – kérdezte. „Keresztre vele!” Pilátus már látta, hogy ezzel az elvakult tömeggel nem megy semmire. Ezért vizet hozatott, és a nép szeme láttára megmosta a kezét: „Ennek az igaz embernek vére ontásában én ártatlan vagyok!” És akkor szabadon bocsátotta Barabást, akit nem szabadott volna. És megkorbácsoltatta Jézust, majd átadta őt, hogy feszítsék keresztre.
„Vére rajtunk és fiainkon!”
