Hónapok óta állandó téma nálunk, hogy mikor lesz már egy kiskutyus, a gyerekek nagyon szerették volna, de mivel hideg volt, megpróbáltuk megmagyarázni, hogy megfagyna kint szegény, bent meg nem szeretnénk tartani, hiszen ott az a nagy udvar.
Az időjárás viszont jobbra fordult, melegebb szelek fújnak, a barackfán meghíztak a rügyek, és a gyerkőcök felfogták: itt az ideje az újabb ostromra, most valóban elérkezett a cselekvés ideje. Apósom találékonyságának köszönhetően puli kiskutyához jutottunk, mivel a tulaj nem tudta a kis rosszcsontokat idejében eladni. Így került hozzánk egy kis bogárszemű, éles, de aranyos tekintetű, folyton szaladgáló kedves kis teremtmény. A gyerekek azon nyomban lecsaptak rá, úgy kellett szegényt „kimenekíteni” a kis emberek lelkesedésétől. Bebújt szegény egy sarokba, és onnan követte a gyerkőcök üdvrivalgását, közben reszketett és bepisilt félelmében, mert mi tagadás, igen félelmetesek néha ezek a „kis emberkék”. Lassacskán megtanulták fékezni indulataikat, a kutyus pedig napról napra bátrabb lett, feltérképezte az udvart, és most már együtt rohangálnak az udvaron, ja, és nevet is adtunk a kis pulinak, Bogyó az új családtag!
A gyerekek, ha nem voltak kint az udvaron, akkor a konyha ablakából vizsgálták, vajon most mit csinál Bogyó, merre jár, miért nincs a házában. Kata lányom egy idő után meglehetősen elégedetlen volt, mert Bogyó nem a házában tartózkodott, hanem állandóan az udvarban kószált, bejárta a szomszéd ház udvarát is, ahol Csilla szülei laknak, kifürkészte a disznóól zegzugait, a garázst pedig minden nap előszeretettel „megjelölte”.
Közben sikerült összeszednem egy kullancsot, amelyről először azt hittük, talán Bogyóról akadt rám, mert már most nagyon sűrű a szőre, de mégsem a kis mitugrász volt a tettes, mert jól átvizsgáltuk. Később aztán kiderült, hogy a Fruška gorán „barátkoztam össze” a kis élősködővel, Staro Hopovo környékén, ahol az erdőben kanyargó patak mellett több „vaddisznófürdőhely” van a turistaút mentén. Miután a kullancsot sikeresen kicsavarták belőlem a temerini egészségházban, elvittem a Pasteur Intézetbe, ahol szerencsére megállapították, hogy nem fertőző.
Bogyót nagyon gyorsan megszerettük, megvan minden napra a Bogyó-ügyeletes, aki időnként ennivalót visz ki a háza elé, cseréli a vizét, és összeszedi a kis mafla pokrócdarabkáit. Bogyónak ugyanis van egy mániája, valamelyik garázsban összeszedett egy szakadt pokrócrészt, és azt húzza állandóan mindenfelé, harapdossa, szaggatja, úgyhogy naponta össze kell szedni a maradványokat.
Pár nappal ezelőtt az első oltás felvétele is megtörtént, a gyerekek ijedten nézték az ablakból, hogy most szegény kutyussal mit csinál az állatorvos bácsi, de Bogyó hősiesen tűrte, nem nyüszített, meg sem mukkant. Márkit elkápráztatta Bogyó hősiessége, és erővel indulni szeretett volna az orvoshoz, majd megmutatja, hogy ő is milyen bátor, és persze a Bogyót is vigyük.
A gyerkőcöknek most ha nem tetszik éppenséggel az ebéd vagy a vacsora, akkor azzal jönnek, hogy szegény Bogyó biztos éhes, miért nem adjuk neki. Tehát nemcsak játszásra, rohangálásra meg simogatásra jó ez a kis kutyus, hanem bizony még a „bajban” is segíthet.
@sz = n Halász Gyula
