Arsenović Bencz Gabriella nyugalmazott zenetanárnő 70 éve született Bácsföldváron, tanári pályáját pedig kerek 50 éve kezdte Zentán. Ebből az alkalomból tartott szerzői estet március 31-én, pénteken a zentai Városi Hangversenyteremben Az időnek nincs zsebórája címmel, ahol 11 költő – köztük Gabriella édesapja, Bencz Mihály – verseinek megzenésítése hangzott el szólisták és a Zentai Gimnázium énekegyüttesének előadásában. A korrepetitori feladatokat Miklós Réka látta el, az est vendége pedig Ivan Švager jugoszláv dzsesszlegenda volt – aki tenorszaxofonon játszotta el az I like Senta című szerzeményét. A műsorszámok között Gabriella történeteket mesélt az életének egyes szakaszairól. Mi az esemény előtt beszélgettünk vele.
Földvári elemistaként Óbecsére járt alsófokú zeneiskolába, gyermekkori álma viszont az volt, hogy idegsebész legyen. Aztán a nyolcadik osztályt befejezve a felvételi előtt egy orvosi váróteremben olyan esettel találkozott, aminek hatására egy életre elment a kedve az orvosi pályától, és végül az újvidéki zenei középiskolába iratkozott, amit kitűnő eredménnyel el is végzett. Innen már egyenes út vezetett a Belgrádi Zeneakadémiára. Miután ezt is sikeresen elvégezte 1967-ben, egyből zongoratanári álláshoz jutott a zentai alsófokú zeneiskolában, innen pedig később „átigazolt” a Zentai Gimnáziumba. Ezzel párhuzamosan tanított a csókai Vegyészeti-Élelmiszeripari Középiskolában, a zentai Közgazdasági-Kereskedelmi Iskolában és Egészségügyi Középiskolában is, a zene mellett vagy tíz éven át rajzot is. 1996-tól azután ismét a zeneiskolában vállalt munkát egészen a 2005-ös nyugdíjazásáig.
– Tavaly járt nálam egy régi tanítványom, mutogattam neki a dalokat, amiket a hosszú évek alatt írtam, és akkor merült fel ennek a mostani estnek az ötlete is. Mivel az emberek szeretik a kerek évszámokat, gondoltam, idén lesz a legmegfelelőbb megvalósítani. A repertoár kétnyelvű, de ismerve az itteni közönséget, úgy gondolom, ez senkinek nem jelent problémát. Ezek közül a megzenésítések közül a legrégibb azé a versé, amit még az apukám írt nekem útravalóul, a címe Fohász egy gyermek indulása előtt. Ezt a megjelenés évében, ’67-ben zenésítettem meg. Még előtte, a középiskolában kezdtem el zeneszerzéssel foglalkozni. A legújabb meg 2010-es, egy Apollinaire-feldolgozás. Az előadók pedig mind olyan személyek, akiket régen tanítottam, akiket kevésbé régen, és akikkel most állok kapcsolatban. A dalok zöme egyébként most hangzik el először közönség előtt.
Mi alapján dönti el, hogy mely verseket választja ki megzenésítésre?
– Gyakran olvasok verseket, és azokat választom ki, amik nagyon-nagyon megfognak. Nem a ritmusuk a mérvadó, hanem a tartalmuk. Amikor olyan közel állnak hozzám, mintha én írtam volna őket, az én gondolataimat és meglátásaimat tükrözik…
Ezzel a műsorral Zenta előtt is tiszteleg. Mesélne a városhoz fűződő kapcsolatáról?
– Az énekkarokkal, zenekarokkal aktívan részt vettünk az itteni társadalmi életben. Abban az időben nagyon sok ünnepséget tartottak. A helyi közösségekben, a különböző vállalatokban az ünnepi köszöntő után rendszerint mi szerepeltünk. A gimnáziumban zenekart alapítottam, ezzel szintén sikeresen szerepeltünk. Nagyon szeretem Zentát. Amikor még az egészségi állapotom megengedte, gyakran elindultam csak úgy vaktában a városban, szinte az összes utcát végigsétáltam. De megtettem ugyanezt szervezett módon is, amikor a Napraforgó civil szervezettel babalátogatásokra jártunk. Ami nélkül pedig elképzelhetetlennek tartom az életemet, az a Tisza. Már nem úszhatok, csak kisétálok a folyóhoz, és ezt is élvezem. A helyi kultúréletet is rendszeresen követem, nagyon szeretem például a könyvbemutatókat. Izgalmasnak tartom, amikor megszólaltatják a szerzőt, mindig felkeltik bennem az érdeklődést az adott kötet iránt. Ugyanígy kíváncsian kísérem a kiállításmegnyitókat is. Először végignézem a kiállítást, aztán érdeklődve hallgatom, mit mond róla, aki megnyitja. De ugyanígy élveztem a tudományos előadásokat is.
50 éve él Zentán, a zenét hűen szolgálva. Hozzáfűzne valamit?
– Azokat a műveket, amiket én tanítottam a különböző iskolákban és énekkarokban, zenekarokban, úgy kell eljátszani, ahogy leírták őket. Nem olyanok, mint a dzsessz, ami él, ahol a zenész improvizálhat. A klasszikus zenét, ahogy a zeneszerző a művét papírra vetette, úgy kell előadni, illetve arra kell törekedni, hogy ez minél jobban sikerüljön. Tempóban, dinamikában, hangzásban, mindenben. Ez jelenti azt, hogy hűen szolgálom a zenét.
A tanárnőt egyébként a zene és a képzőművészet mellett az írás is érdekli. Elárulta, hogy a naplóbejegyzései, melyeket 1965-ben kezdett el írni, mintegy tizenegyezer oldalt tesznek ki – ami már csak történelmi vonatkozásait tekintve sem lehet érdektelen. Emellett a Forum kiadónál is van egy gyermekeknek írt kézirata, ami rövid történeteket tartalmaz az életéből, és mindegyikhez kapcsolódik egy-egy gyermekdal és egy-egy megoldandó feladat. Bízzunk benne, hogy a közelebbi jövőben ez utóbbit is meg tudjuk majd ünnepelni egy kötetbemutató keretében.
