2024. április 24., szerda

Egy szalvéta?!

Ül két nő egy kávézóban, rendelnek. Egyikük valami olyasmit szeretne, amiben nincs semmi cukor, kalória, ilyesmi. A pincérnő megkérdi: egy szalvéta?

A jelenetet többször megismételték, ezért még az én agyamig is eljutott, hogy itt nem csak arról van szó, ami engem jókedvűvé tett egész napra, nem csak a humorról, iróniával körbefuttatva. Nem csak arról, mennyire könnyű libának lenni, és mennyire elegánsan le lehet ütni ezt a fajta nyafkaságot egyetlen jól irányzott kérdéssel: szalvéta?

Ha valamit mesélnek nekem, látom magam előtt, nehezen szoktam ezt meg, sokszor erőteljesebb volt az, amit elképzeltem, annál, amit meséltek, ez általában nem jó érzés, mert az emberek ritkán mesélnek jót – fodrász, bolt, piac, utca, a téma általában a betegség, a hosszú várakozási listák –, ezért amit magam előtt látok, attól elromlik a napom.

Ezt a jelenetet azonban jólesett elképzelnem: gyönyörű nő, szalvétával a szájában. Csak egy egészen picit fuldoklik. Nem megy el addig a jelenet, könnyedebb, humorosabb. Inkább kiköpi.

Igen, azt hiszem, így folytatódott a fejemben a rövidke, sokszor ismételt párbeszédjelenet. Kiköpi a szalvétát, ami legyen piros, a drámaiság kedvéért, de szimpla, nem réteges, olcsóféle, olyan, amilyent azokban a kávézókban adnak, ahol el akarják hitetni, hogy a hely jó. Közben nagyon snassz – szimpla a szalvéta, billeg a tonett, hullámzik az olcsó laminált burkolat, és nincs akasztó a női mosdó ajtaján. Belülről, a táskának.

A nő kiköpi a szalvétát, ami a nyáltól szétmállik, és az arcára ragad. Elkerekedő szemmel, picit zavartan szedegeti magáról a szalvétafoszlányokat. De nevet, rálát önmagára, érzi, hogy túlrántotta a rendelést. Hülyeséget mondott. Kért volna egy üres kávét vagy egy zöld teát.

Ennél a pontnál, amikor itt tartok a jelenet továbbpörgetésében, már be szoktam érni a munkahelyemre. Bandukolok Szárits János (Ivan Sarić) szobra mellett, és azon tűnődöm, hogy miért nevet. Miért nem dühös, miért nem megy neki a pincérnőnek, kéri ki magának – ahogyan az várható volna.

Egyik reggel rádöbbentem, hogy fogalmam sincs, honnan ez a jelenet, honnan ragadt meg a fejemben. Reklám volna? És mit reklámoz? A Norbi Update-et? Vagy ilyen már nincs is? Akkor talán valamelyik főzőműsort?

Kezdtem odafigyelni. Így jutottam oda, hogy péntek este megnéztem a Csak színház és más semmi című sorozat egy részét. Mint kiderült, a második évad nemtudomhanyadik részét. Nem is tudtam, hogy van ez a sorozat.

Magyar sorozatot nem nézek, ez így pontos, még pénteken sem. A Szomszédok annyira megviselt, hogy fel sem merült bennem akár egyetlen televíziós sorozatba belekukkantani. A beállításoktól a dialógusokig minden kockája elviselhetetlen volt. Rosszabb minden német sorozatnál, ami nem kis szó.

Az is lehet azonban, hogy az 1989-es Bolji život volt annyival jobb. Mert annyival jobb volt minden vonatkozásban, a színészvezetéstől a kameramozgáson keresztül a történeten át a zenéig. Dado Topićtyal együtt gyomorból, lélekből, szívből dúdoltuk, hogy életet akarunk. Ja hoću život.

Aztán lett, ami lett.

Viszont a sorozat minden vonatkozásban verte a Szomszédokat, agyonverte. Ez okozott némi meghasonlást. Egy széteső, a háború szélére, majd egyenesen a háborúba sodródó kommunista rezsimben, ami nem vész el, és még csak azon sem dolgozik különösebben, hogy átalakuljon, az egyre erősödő gyűlölködés közepette elkészül egy sorozat, amit mindenki néz és szeret. Az egész ország. Nem lehetett már tudni, melyik az az ország, de az biztos, hogy mindenki jobb életet akart. Valami szomorkás derűvel, ami – úgy tűnik – máig kitart bennünk, még mindig jobb életet akarunk, ha már élünk.

Ugyanakkor a rendszerváltást megért anyaországban a szomszédok élete csupa baj és jaj, apró-cseprő gondjaiktól a falnak mentem, amikor pedig egyenesen a kamerába mondták a szöveget, amilyent élő ember mondatban nem fogalmazna meg sohasem, a paplant a fejemre húztam, úgy szégyelltem magam.

A sorozathős nekem Láng Vince.

Az Egy óra múlva itt vagyokkal ismertem meg a televíziót. Alig valamivel későbbi sorozat a Salaš u Malom Ritu. A hetvenes évek első fele. A világ jó (ellenállók) és rossz (megszállók). Ez a két sorozat nagyszerűen illeszkedett a későbbi ’Allo ’Allo (Halló, halló!) címűhöz. Röhögni alapvetően jó, az egyszerű sémák, a jó és a rossz világos kettéválasztása nagyszerű dolog, ha járul hozzá humor, akkor egyenesen frenetikus tud lenni. Ezek a sorozatok olyanok voltak.

Vinnie Jonesot is korán megismerhettük Csányi János – Katica személyében, összefüggés nincs, csak emlékek, emléknyomatok a gyerekkorból, kisgyermekkorból, a hetvenes éves elejéről. Izgalom, püfölés, Spiller görnyedt háta, Benkő Gyula pedig egy igazi úr.

Nem néztem tehát magyar sorozatot, állítólag vannak, akik a Barátok köztnek több epizódját látták.

Természetesen ez így nem igaz. Mindig vannak sorozatkivételek, mint a Famíla Kft. és a Linda.

Görbe Nóra a magyar filmvilág Bruce Leeje, de énekesnő is. Ilyent kevesen tudnak produkálni a világban, remélem, megbecsüljük a gender uralta világban ezt a művésznőt.

Már több részét megnéztem a Csak színház és más semmi című könnyű semmiségnek, nem mintha érdekelne, mi lesz. Azt tudni lehet. De ez a mondat, ennek a hangulata, amit először hallottam a sorozatot reklámozó jelenetben, a szalvétát fogyasztásra felajánló pincérnővel, megmaradt. Nem sikkadt el, nem tűnt el, hanem ott van minden részben, a párbeszédek olyan sikeresek, hogy nevetek, jópofa és nem erőltetett, eltűröm ezért azt is, hogy limonádé és semmi különös.

Megbecsülöm az érzést, amit az írók adtak, ámulok azon, amit az operatőrök és vágó tud, és elképzelem, milyen nehéz dolguk lehet a rendezőknek, mert igényesen akarnak könnyedet nyújtani. Limonádét, ami azért nem túl cukros. Fogalmam sincs, megy-e nekik, de nem is fontos, mit gondolok.

Az viszont mégiscsak számít, hogy vannak sorozatokban szereplő színészek, akiket szeretnek, akiket megjegyeznek – és ebben a mondatok is benne vannak, amiket kimondatnak velük. Magyar sorozatban magyar színészekkel, hosszú évtizedek kihagyása után. Nem apróság.

Már-már azt hihettük, olyan régen történt ilyen, hogy Kántor (1975–76) sem volna képes a nagyszerű Madaras Józseffel a nyomukra bukkanni. A mondatok nyomára, amit a színészek szájába adnak, és amik nézhetővé, netán élvezhetővé, netalántán emlékké nemesülővé teszik a sorozatot.

A szöveg, hacsak egy mondat is, ha megmarad, évtizedek múltán is összekapcsol.

Egy óra múlva itt vagyok.

Tehát ne számítsanak rám, eltűnök.

A kultúra, a mondatok, amiből nemzedékek élnek, az emlékekben, a lélekben találkoznak össze. Akire az Egy óra múlva itt vagyok című sorozatból talán alig emlékszünk, pedig jelen volt, ott volt, villanásai, akárcsak tartása, mosolya és hangja végigkísérte felnőtté válásunkat, az – mások mellett – Kaló Flórián volt.

Kaló Flórián, mielőtt eltűnt volna (nem miután meghalt), örökre beírta magát azokba a reggelekbe, amik nehezen indulnak, végeláthatatlan napokban folytatódnak és reménytelen estékbe torkollnak. Megment.

Engem határozottan megmentett több alkalommal.

És nem a Palacsintáskirály gonosz szakácsaként (1973-ból), nem az ámulásig-ájulásig szeretett Rémusz bácsi meséiből a róka hangjaként (1967), nem a bamba szanitéc szerepében a Meztelen diplomata (1963) című filmből, amit a hetvenes években valami miatt május 1-jén szerettek vetíteni, hanem a Csukás István Nyár a szigeten című regényéből készült Le a cipővel című filmekből, Kenderice Ákosként.

Az ember a kutyától származik.

Tudom én azt, hogy nem Kaló Flóriánnak (Kenderice Ákos) köszönhetem ezt a mondatot, hanem Csukás Istvánnak, és azt is tudom, hogy mennyit tud jelenteni a reménytelen estékbe forduló, kilátástalan reggelekkel induló napokban ez a mondat (igazság), amint az is, hogy „a börtönőrök is foglyok egy kicsit”, mégis Kaló Flóriánhoz és a Le a cipővel (1975) című filmhez kötöm.

De az is igaz, hogy a könyvet olvasom. Két óra alatt befalom. Van néhány Csukás István-regény, amihez ragaszkodom, a Nyár a szigeten mellett a Vakáció a halott utcában és az Utazás a szempillám mögött is ilyen, csakúgy mint Mándy Csutak-könyvei és a Csutak-filmek.

Kellenek a mondatok ahhoz, hogy nézhető legyen egy film.

Még ha sorozat is, még ha limonádé, könnyű kis semmiség is. És ahhoz is mondatok kellenek, hogy valami megmaradjon, megtapadjon, megragadjon, ami a színészek szájából elhangzik. Ha ez a szalvétás mondat megmarad, nekem máris megérte.

Soha nem fogom odaemelni a lelkem polcán, ahol a többi mondásformáló mondatot tartom, de abban biztos vagyok, hogy megragadott valamit a mindent elárasztó hülyeségből, a ló túlsó felére átesett egészség-súly-edzés-élet hozzáállás ürességéből, humorral és iróniával.

Azt pedig, hogy amíg baktattam Szárits János (Ivan Sarić) szobra mellett, hátamban a kelő nappal, és felidéződött bennem megannyi jó film és sorozat – amiből alig néhányat emeltem ki, elhagyva az összefüggéseket, amik pedig adják magukat, kínálják a fejemben és az emlékekben, a tapasztalatban és a kultúrtörténetben, az áthallásokban és a közép-európai filmek-sorozatok világában, amiről ebben a térségben élve másmilyen emlékeink és tudásunk van, mint 100 kilométerrel délebbre vagy északabbra – valódi örömnek élem meg.

Ezért aztán, miközben péntek este megnézem a következő epizódot is, letölteni egészen más filmeket fogok, amik viszont egészen más, talán már el is feledett könyvekhez visznek majd. Jó lesz.