2024. március 28., csütörtök
VENDÉGSZÖVEG

Munka, teljesítmény, áldozatvállalás, ütközés, tekintély

Interjú Pásztor Istvánnal

A Vajdasági Magyar Szövetség elnökét a vajdasági közösség önbecsüléséről, a VMSZ elmúlt időszakáról és arról is kérdeztük, mennyire jellemző a politikára a következetesség. A küszöbön álló köztársasági elnökválasztás kapcsán az is érdekelt bennünket, miért Vučić. Megkérdeztük, hogy a kampányban elhangzott sokféle mondat, érv, ellenérv tengerében hogyan látja a helyzetet a vajdasági magyar közösség érdekérvényesítő pártájának elnöke.

A Vajdasági Magyar Szövetség elnökeként az elmúlt években számos kihívást vállalt, noha köztudottan nem konfrontatív alkat. Miért döntött így?

Fotó: Ótos András

Fotó: Ótos András

– Az, hogy az ember milyen alkat, nem személyi döntés kérdése. Mindenki olyan, amilyenné a Teremtő, vagy ha úgy jobban tetszik, a körülmények teszik. Persze, azt is állítom, életünk folyamán is változunk, alakulunk. Ezt nevezik élettapasztalatnak.

Fontos ügyekben határozott meggyőződésem, álláspontom van, és nem szoktam engedni. Elnök vagyok, közösségi vezető. Felhatalmazással és felelősséggel. Ennek tudata határozza meg mindenkori alapállásomat, amit számos, különböző impulzus alapján alakítok ki. És ha valamit eldöntünk, annak megvalósításához ragaszkodom. Küzdök, áldozatot hozok érte, és ezt várom el a munkatársaimtól, párttársaimtól is. Ebben viszont nem ismerek tréfát.

Amiről kérdez, előre nem látott epizódja volt a VMSZ életének. Sunyi, alantas, primitív orvtámadás. Hátba lövés. Kiégett, teljesítmény nélküli emberek és az általuk bepalizottak maroknyi csoportjának diverziója. Kóros önimádatban szenvedők vezették és vezetik őket, olyanok, akiket az frusztrál, hogy nem tudták valóságossá tenni az önképüket. De hát ennek nem én vagyok az oka. Vagy téves volt az önkép, vagy nagy a kényelmesség, kevés a tűz és a munka. Ki-ki döntse el. Mára már rossz emlék, csak annyira fontos, mint a tavalyi hó. Innen visszanézve, urambocsá!, erőtlen vihar volt a biliben. Közel kétéves teljesítményük minősíti őket, no, meg fentebbi állításaim megalapozottságát is.

Most már, szószólóik által, a nyitás fontosságáról értekeznek. Mármint, hogy a VMSZ-nek kellene nyitni irányukba. Beledőltek a kardjukba, kipukkantak, szétestek, kapaszkodnának vissza.

Ezt a reménykedésüket ideologizálják az úgynevezett független szakírók. Nevetséges lenne, ha nem volna annyira szánalmas.

Nem fog menni. Igaz, hogy nem vagyok konfrontatív, ahogy mondja, de ezt határozottan állítom.

Aki egyszer elárul, hajlamos egyéb galádságra is. Ez is tapasztalatom. Csak egyék meg, amit főztek. És nyalogassák egymás lelki sebeit.

A 2016-os általános választások előtt a VMSZ bejelentette, hogy a haladókkal készül koalícióra lépni, nem árultak zsákbamacskát a választópolgároknak. Minek alapján bízott benne, hogy a vajdasági magyar közösség elfogadja és támogatja, hogy a kisebbségi érdeket csak a mindenkori többség részeként lehet érvényesíteni?

– A politikában vannak pillanatok, amikor mindent ki kell teríteni az asztalra. Ez a kisebbségi politikára fokozottan igaz. Ilyen helyzet volt 2016-ban is. Nemcsak a programunkhoz kértük a közösségi támogatásból fakadó legitimitást, hanem a választást követő lépéseinkhez is. Az idő azt igazolta, hogy jól jártunk el.

Ja, hogy szokatlan volt és sokan féltek a bejelentett szándékunk közösségi támogatottságától?! Lehet. Én nem féltem. Ismerem a vajdasági magyar embereket. Racionálisak, értelmesek. Ne vegye szerénytelenségnek, de hisznek a VMSZ-nek.

Meg voltam győződve róla, hogy elfogadják érvelésünket. Persze, bátorság kellett hozzá, de mindenhez az kell. Az események minket igazoltak.

Az meg, hogy csak pozícióból lehet érdeket képviselni, annyira magától értetődő! Olyan mint a kártyázás. Csak asztalnál ülve lehet. Aki az asztal körül lebzsel, az a kibic. A politikában is így van. Mindig mindent megteszek, hogy a VMSZ asztalnál ülhessen és ne legyen kibic.

Április 2-án, tehát alig néhány nap múlva, Szerbia köztársasági elnököt választ. A VMSZ és Ön személyesen is határozottan kiállt Aleksandar Vučić mellett, őt támogatja. Ez a döntés következetes, de a politikának nem ez a legfontosabb ismérve. Vagy mégis?

– Valóban, Vučić jelölését támogattuk, mellette álltunk, állunk ki. Arra biztatjuk a vajdasági magyar szavazókat, hogy éljenek szavazati jogukkal, szavazzanak, és Vučićot támogassák. De hát könyörgöm, mégis hogyan kellett volna dönteni? Kit támogatni? Bárkit a többi jelölt közül, aki azt se tudja, hogy létezünk? Vagy ha tudja, titkolja, mondatot kisebbségi, magyar ügyekről nem mond!

Vagy Vučić kormányfőnek jó, elnökjelöltnek meg nem?! Mikor a vezetése alatt a Kormány közelíti Szerbiát az Unióhoz, megváltoztatja az ország nemzetközi megítélését, konszolidálja a költségvetést, kiváló kapcsolatot épít ki Magyarországgal, aminek mi vagyunk a legnagyobb haszonélvezői, eltörli a kollektív bűnösség elvén alapuló közigazgatási döntéseket, kormányfőként és emberként lerója kegyeletét az ártatlan áldozatok emlékművénél, akkor jó, de elnökjelöltnek nem jó?

Merthogy, amikor kormányfőként mindezt megteszi, akkor nem számít a múltja, de ha jelölt, akkor meg nem számít, hogy mit tett, csak a múltja számít? Hogy van ez? Nem ezt szokták kettős mércének nevezni? No, én irtózok a kettős mércéktől, életem folyamán már annyiszor tapasztaltam, káromra, kárunkra. Partnerek vagyunk, korrekt volt az ügyeink intézése tekintetében, pártjaink ugyanahhoz az európai pártcsaládhoz tartoznak, mégis, nem az a normális, ahogy döntöttünk?

A kampány vége felé járva azt tapasztalom, az emberek elfogadják az érvelésünket. Persze, mindannyian tudjuk, Vučić személye megosztó. Ettől függetlenül, az emberek tudják, mi az ország érdeke, mi a közösségi érdek, és hajlandók érzelemmentesen, érdekek mentén, racionálisan dönteni. Ja, hogy ezt következetességnek hívják és ritka a politikában?! Lehet, de ha nem így járnánk el, bűnt követnénk el magunk ellen. Persze, van másmilyen álláspont is, mi tagadás. Legitim is. Meg kórosan rövidlátó.

A napokban megtartott Prosperitati-sajtótájékoztatón azt mondta, a száj- és tasztatúra-karatézás helyett elvárná az eredmények elismerését. Valóban hisz abban, hogy ilyesmire sor kerülhet?

– Dehogy hiszek benne, figyelembe véve a karatézók személyét. Esély sincs rá! A gyűlölködés oly mértékben kitölti őket, nincs bennük hely se a nagyvonalúságra, se önhibájuk bevallására. Abban reménykednek, gondolom, hogy majd felejtődik mindaz a kígyó-béka, ami elhagyta szájukat, amikor csak kinyitották és tasztatúrájukat, amikor hozzá értek. Hiú a reménykedésük, nem felejtődik el.

Egy közösség ereje az önbecsülésen múlik. Ön szerint hogyan állunk ezen a téren mi, vajdasági magyarok?

– Talán akkor fordítsuk meg a dolgot. Meggyőződésem, hogy a vajdasági magyar közösség egy életerős közösség. Megfogyott, sokat szenvedett, sokat kibírt, de büszke közösség. Ha igaz a kérdésében megfogalmazott ok-okozati összefüggés az önbecsülés és az erő között, akkor az iménti, tapasztalatomból származó állításom azt is feltételezi, jelenti, hogy nem állhatunk rosszul önbecsülés dolgában sem. Persze az is igaz, a közösségi érzület az egyéni érzületek összességeként is felfogható. Ha így nézzük, márpedig így is lehet és kell nézni, az szúr szemet, hogy túl sokan túl pesszimisták. Többen, mint ahányunknak erre valós oka van. Merthogy sokunknak van.

A nép életerős, küszködik a megélhetéséért, bizakodó. Viszont azt is ki kell mondani, a közösségi kommunikáció következtében eluralkodottá, divatossá vált a nyafogás.

Ami van, az jár, normális, hogy van. Ami meg nincs, annak hiánya elhomályosít mindent, ami van. Fel se merül, hogy valójában semmi nem jár, amink van, magunk küszködtük ki. Egyénileg is és közösségileg is.

Munkával, teljesítménnyel, áldozatvállalással, ütközéssel, tekintéllyel, gondossággal.

Viszont a panaszkodás, lesajnálás és elégedetlenkedés a hamis, álszent és pózoló értelmiségi létezés egyedüli bizonyítékává lépett elő. Ezzel palástolják sokan a butaságot, felkészületlenséget.

Ez fröcsög minden irányból, mindent folyamatosan mérgezve.

Az önbecsülést is, ami, mint mondja, a közösségi erő forrása. Jó volna ezzel kapcsolatban talán kis önvizsgálatot és önmérsékletet tartani, túl nagy a károkozás. Le kellene vele állni, megőrizni önmagunkat. Önbecsülésünket is és erőnket is.

A VMSZ megalakulása óta gyűjtőpárt volt, mint a legtöbb kisebbségben szerveződő párt. Ma már egyértelmű, hogy a VMSZ-ben tavaly februárban lezárt belső hasadások, ellentétek alapja ideológiai jellegű volt, a balliberális oldal nem viselte el az erőteljes nemzeti elkötelezettséget, indíttatása pedig a hatalom megszerzését célozta – ezek a törésvonalak ebben a köztársasági elnökválasztási kampányban is világosan látszanak!

– A VMSZ tavaly február után is gyűjtőpárt maradt, ma is az, és reményeim szerint az is fog maradni! Egy jobbközép, néppárti jellegű, közösségileg elkötelezett, regionális érdekeket képviselő, európai, polgári beállítottságú kisebbségi magyar párt.

A vajdasági magyar közösség legitim parlamenti érdekképviseleti ereje. Csak ez és ennek a megtartása a fontos. Ebben se tréfát, se kompromisszumot nem ismertem és nem ismerek. Minden másról lehet beszélgetni, egyeztetni, kompromisszumot keresni. Viszont aki az alapokat próbálja aláásni, annak nincs helye a gyűjtőpárti jellegből eredeztetett politikai esernyő alatt. Ilyen szempontból tökmindegy, hogy a támadás liberális vagy szélső jobb, vagy szélső bal oldalról jön-e. Abban igaza van, hogy a tavaly februárban lezárt történések mozgatói a valamikori SZDSZ politikai világában szocializálódtak, ami önmagában nem baj, de amikor az önmeghatározásunkat hozták veszélybe, azonnal azzá vált.

És nem volt mód kompromisszumra, mert a kompromisszum a lényeget ölte volna meg.

Azóta minden lépésükkel, döntésükkel csak alátámasztották az iménti, rájuk vonatkozó állításomat.

Nem csak a mostani elnökválasztás kapcsán, de a kvótareferendumnál is, amikor azt mondták, az illegális migráció többismeretlenes egyenlet.

Elfelejtették megkérdezni a kanizsaiakat, horgosiakat és királyhalmiakat, illetve nem felejtették el, azok véleménye soha nem érdekelte őket.

Mivelhogy ők a szellemi elit, amelyik minden és mindenki felett áll, ők a megmondóemberek, a kinyilatkozók.

Számukra a közösség tagjai csak hivatkozási ürügy, szükséges rossz, kolonc. Az elmúlt idő helyre rakta a dolgokat.

A VMSZ erősebb ma, mint a vége felé velük volt. Bírja a közösség bizalmát.

Ők meg szánalmasan erőlködnek, panaszkodnak, siránkoznak, vádaskodnak. No meg ipari méretű bírósági okirat-hamisításba keverednek. Túl sok mondatot fecséreltem a dologra, messze nem ér ennyit.

A VMSZ politizálása karakteres, felismerhető: a közösségi érdeket tartja szem előtt, a többséggel együttműködésre törekszik, a magyar kormánnyal stratégia partner, stabilitásra, egyensúlyra törekszik. Kampány van, de ahogy Ön szokta mondani, a VMSZ állandóan kampányban van. Ön mindig ott van az összejöveteleken, rendezvényeken, fórumokon, nem csak amikor választások vannak. Milyenek a közösségi visszajelzések?

– Amit a VMSZ politizálásával kapcsolatban megfogalmazott, arra törekszünk. De legyünk őszinték, hogy lehetne másként?! Annál is inkább, mert ez a fajta politizálás ezidáig sikeresnek bizonyult. Meggyőződésem, hogy ezen az úton haladva a jövőben is sikeresek leszünk.

Állandó terepi jelenlétre törekszünk, mindig van mondanivalónk is és van kérdezni, meghallgatni való is.

Ami pedig a visszajelzéseket illeti, talán kettő most a legfontosabb. Az egyik az elnökválasztásra vonatkozik. Azt tapasztalom, hogy az emberek elfogadják érvelésünket. Meggyőződésem, sokan élnek majd szavazati jogukkal, és a VMSZ felszólítását elfogadva Vučićra fognak szavazni. A másik tapasztalat arról szól, hogy sok új arc, fiatalok, nők, vállalkozók, gazdálkodók akarnak részévé válni annak, amit a VMSZ képvisel, mozgat. Esélyt, megkapaszkodást, boldogulási lehetőséget látnak az általunk kezdeményezett és ajnározott gazdaságfejlesztési lehetőségben. Felemelő. Bizakodással tölt el.

(Jó Reggelt Vajdaság véleményportál)